45. Bajban derül ki...

Sziasztok, olvasók! Nagyon örülök és rettenetesen hálás vagyok, amiért majdnem elértük a 280 látogatót! :) Tudom, hogy mostanában keveset vagyok online, de bekeményített a suli év végére, meg mindenféle zűrök vannak, viszont ez annyiban jó, hogy van inspirációm... :)
-Admin

A baleset után egy hónappal, Milton ház
Itthon vagyunk, itt van mindenki: család, barátok, aki csak kell. Lucast kiengedték a kórházból, a műtét rendben lezajlott, semmi probléma nem volt. Ennek rettentően örültem, mivel nemsokára itt a karácsony. Nagyon gyorsan elrepült ez a pár hónap, és olyan volt az egész, mint egy film. A horror fajtából. Brrr, a hideg kiráz pár esemény gondolatára... De mindegy, túl vagyunk rajta, továbbléptem -továbbléptünk. Most készülődünk, ugyanis elmentünk egy tuti karácsonyi vásárra, hogy egy kicsit kikapcsoljun. Mindenkinek kellett ez már nagyon régóta, és Lucasnak is jót tesz, ha nincs bezárva a négy fal közé. Jól éreztük magunkat, ettünk kürtős kalácsot, ittunk forró teát, ahogy azt kell. :) A csajokkal ma Gossip Girl- és Carrie naplója-maratont terveztünk, de hamar lelkizés lett belőle négy tábla csokival, miután Lucasék elmentek, anya meg színházba vitte Mattyt, csak ezt hagyta meg nekünk, hogy vigyázzunk magunkra. Nem hibáztatom őket, a történtek után... Csodálkozom, hogy egyáltalán egyedül hagyott minket. Épp ezen merengtem, mikor egy mondat véhét elkaptam fél füllel.
-...szerintem Chinthi nem tenne ilyet.
-Várjatok...mi? -kérdeztem feleszmélve.
-Ja, hát épp azt mondtam, hogy talán Chinthi intézte úgy, hogy ez történjen Lucasszal -mondta Bridgit.
-Lehet, de... apa bevallotta, hogy ő volt -ráztam a fejem, és hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam.
-Igen, de... Már bocs, Vic, de szerintem apád egy kicsit... -húzta el a száját B.
-Sok? Igen.
-Tényleg, mi lett az ügye vége? -kérdezte Lauren.
-Szándékos emberölés kísérlete miatt tienöt évet kapott elsőfokon, de még végzik a házkutatást, ki tudja, mit találnak. Szívem szerint elhúznék innen, elegem van a drámából.
-Egyszer elmentem egy drámatanszékre -mondta teljesen váratlanul Christal.
-Hogy mire...? C, hogy érted ezt? Egy egyetemet néztél meg? -kérdezte B.
-Jaa, azt. Vicces volt, anya ott kapott állást -mosolygott- Azt mondta, helyesek a professzorok. Hihi -vihogott, mire mi is elmosolyodtunk -Tényleg, Bridg, mi van most James-szel?
-Ja, mi is meg akartuk kérdezni. Minden oké? -nézett rá L kíváncsian.
-Hát... Eldöntöttem, hogty engedem, hogy megmagyarázza. Megmagyarázta. Vagyis nem teljesen. Azt mondta, a bátyja a díler, és ő csak néha segít be neki... Nem tudom, higgyek-e neki. Szerintetek?
-Nem is tudom, B, az eglsz tőlem ered, én ebbe nem hiszem, hogy beleszólok. Elég nagy zűrt kavartam így is... -mondtam szememet lesütve.
-Nézd, Vic, nem haragyszom rád, elvégre ha te nem vagy, lehet, hogy rá se jövök. Az is lehet, hogy belekevert volna valamit az italomba, ha nem világosítom fel, hogy ez nekem nem pálya. Mármint, hogy nem mond el dolgokat.
-Jó, de most kezdtetek csak járni, és ez nem olyan dolog, amit megemlítesz kajálás közben -vette védelmébe Lauren Jamest.
-Én enni sem mertem az elmúlt héten -mondtam szomorúan.
-Szörnyen sajnáljuk, ami történt, V, de már vége, és hidd el, mi végig itt leszünk veled -mosolygott rám midhárom lány.
-Köszönöm, tényleg, ez nagyon sokat jelent, csajok, csakhogy olyan, mintha egy rossz horrorfilm előzetese lenne az életem. Ki akarok szakadni innen egy kicsit. Ötlet? -néztem kérdőn.
-Talán vállalhatnál valami rlszmunkaidős állást a téli szünetben, vagy elutazhatnál. Elutazhatnánk -tette hozzá mosolyogva Christal.
-Hé, C, ez nem is olyan rossz ötlet -dicsértem meg- Melyik legyen?
-Hé, szerintem nem kéne lefáraszanod magad még jobban, utazzatok el valahova Lucasszal. Valami csendes, nyugalmas helyre...
-Oké, nem tudom, mit akartok ebből kihozni, de mág nem akartam azt csinálni... -néztem kínosan a zoknimra.
-Nézd, ez nem is baj. Most menjünk viszont haza, csajok, késő van. V, holnap hívlak... -kezdett búcsúzkodni Lauren.
-Hé... Itt maradnátok velem? Még nem teljesen biztos, hogy... -magyarázkodtam, mire megöleltek. Jó érzés, hogy itt vannak velem, remélem, nem lesz több bajunk, elég volt ez... :S

44. Elvarratlan szálak 4.

Sziasztok! :) A blogger.hu-s blokknak vége, itt vannak a blogspotos bakijaim... Szerencsére ezekböl kevesebb van... :)))
-Admin

24. Válogató
Itt azt írtam a blogger.hu-sban, hogy kb. 100 fő jelentkezett a pomponcsapatba. Igaz is, csakhogy 50-en maradtunk, mert sokan feladták.

25. Az e-mail
Lucas a késő délután ellenére randira akar hívni, de nem keményen, de határozottan lerázom. Itt megint van egy számcsere-blokk, amikor is azt írom, hogy az első randin cseréltünk számot, pedig nem: még a suliban. NoName első üzije itt volt leírva.

25. Love is in the air... (2 db 25. bejegyzés van véletlenül)
Lucasnak ide kitaláltam egy öcsikét, aki amúgy nincs. :) Chinthit itt Chinthy-nek írtam, ami baromság volt. :) Kicsit gyorsan jöttünk össze Lucasszal, de nem volt gyanús. Akkor még...

26. A terv
Talán túl durva voltam Chinthivel... :/

27. A Chinthi-mentes zóna
Eltűntem egész "nyárra", ugyanis igazából is közeledett az ősz, és gyorsan be akartam hozni, hogy időben ne legyen eltérés.

28. Új fejlemények
James és Bridgit jól megvannak, de zavaros, hogy hol és hogyan ismerkedtek meg. A real sztori az, hogy L.A.-ben találkoztak, de Párizsban ismerték meg egymást igazán. Elírtam itt, hogy nem végzős lettem, hanem 11.-es, a csajokkal együtt. Lucas most lett végzős. Eddig próbajogsim volt csak, de nyáron megszereztem a rendeset! :)

30. Megint egy kicsi a tanulásról... De csak egy kicsi ;)
Végre azonos órákra járunk a csajokkal. Lucas spanyolból és tesiből érettségizik majd.

31. Lelkizés Laurennel
Miért oszlott fel tavaly a pomponcsapat a válogató után? Mert Chinthi szabotálta a dolgokat; ezért nem rettent meg attól sem, hogy ellopja a csapatkapitány táskáját... Utálja Kate-et, ez nyilvánvaló.

33. Egy nyugalmasabb fokozat
James komolyan dílerkedik?! :O

34. Paternal issues (Hogy komolyan így kell-e fordítani, nem tudom... Ehh, Google Fordító :D
Itt elég furcsának tűnhetett, hogy Lucas nővérét olyan könnyen kezeltem, mintha ismertem volna... De végülis nem különösebben érdekes, vannak ilyen emberek. :)

37. Kusza szálak
Izgalmas rész, amikor anya elmondja, mit látott a beleset éjjelén. Akárki lehetett az; persze ez is ki fog derülni... :)

39. Súlytalanságból a tudatlanságba
A regenerálódásomról van itt szó, meg arról, hogy mi lesz ezután. Megint megmlítem az érettségit, de mivel gyorsan haladt az idő, úgy döntöttem, hogy lesz még egy "év" a blogomban -remélem, örültök. :)

40. Tudod, mi lesz a gonosszal előbb-utóbb...
Kicsit furcsa, hogy olyan hamar elmenekültem a raktárházból, de nem akartam komolyabb életveszélybe sodorni a karakteremet, az kicsit too much lett volna... :)

43. Elvarratlan szálak 3.

15. A szüleim haragja / A SZOBA -az enyééém :)
Amint beléptem a házba, anya azonnal tartott egy monológot arról, hogy mennyire féltettek engem, stb. De amint Lucast említettem, furcsa módon azonnal ellágyult. Hmm... :) Itt egy kicsit furán jött ki, hogy az eltűnésem miatt "ajándékba" kaptam egy komplett, berendezett szobát a szüleimtől. Találtam egy király programot, amivel online meg lehet csinálni álmaid házát és/vagy szobáját. Itt is van: http://p5d.me/s6j
16. A szoba birtokba vétele :)
Mivel anyáék ilyen előtte-utána képeket is csináltak a szobámról, elmondom, hogy az eredmény fantasztikus lett! :))) Berendezkedtem, de a rajz elég beszédes szerintem... :)

17. Reggeli hajcihő (szó szerint) és egyebek (Hogy miért ez lett a cím, nem tudom... :D)
Reggel filozofáltam egy kicsit, és rájöttem, hogy eddig imádom Los Angelest! :) Mivel aznap volt az első sulis napom (a bejegyzések beküldésének időpontjai nem egyeznek meg a sztoribeliekkel; pl. ezt vasárnap írtam), kicsit "komolyabb" szerkóm lett: barna bokacsizma, barna-gerbera csőgatya, nude színű blúz és puncsszínü blézer. :) A hajamat levasaltam, a sminkem a már megszokott, kicsit Nina Dobreves, szemhangsúlyos, nude szájfényes dolog lett. Aznap irodalmam volt, matekom, franciám, fizikám, meg a pomponválogató. Orosz hússalátát reggeliztem. Hihi. :)))

18. (Újra) a csajokkal
Eldöntöttem, hogy nem erőltetem annyira ezt a boyfriend-témát, hanem inkább a kapcsolatok építésével fogok foglalatoskodni. Tehát a csajokkal találkoztunk a suli előtt. Lauren kékben volt, Chinthi pezsgőszínben, Bridgit sárgában, Christine pedig zöldben vonult felém, de olyan összhangban, mint a modellek. Huh. Kicsit fura, de meg fogom tudni szokni. :) B-)

19. Az első tanórák előtt
Megismertem L.A. elitjét, akik nem voltak ott a tegnapi napon, hanem előbb megnézhették a sulit, és csak ma kellett bejönniük. Irtó sznob egy társaság; ide tartozik Michael, aki a "lányok álma" (az idézőjel nem véletlen), a lányok, akik Michaelt bálványozzák, valamint Claudia, a bőrrucit viselő pletykakirálynő. Vagyis ő terjeszti is a pletykákat (de Gossip Girl-szinten), viszont róla is rengeteg pletyi szól. A csajoktól hallottam például, hogy sztriptízbárban szokott fellépni. Hogy ehhez mit szól apuci meg anyuci, azt nem tudom... -.- Na mindegy. Amerikai gimihez híven nincs konkrét ofőnk, hanem minden óra másik teremben van, más tanár tartja, és a csoportok összetétele is változik. Sajnos a csajoknak, mivel már régebb óta idejárnak, a legtöbb órájuk közös. Nekem sajnos nem adatott ez meg, de talán jobb is, ha minél több új arcot ismerek meg. Hozzáteszem ehhez, hogy a csajok mind kiemelkedő tanulók, alig rosszak valamiben. Pl. Chris a matekban meg a logikásabb dolgokban, de tanulni tud. :) Tehát én irodalommal, Lauren föcivel, Bridgit biosszal, Chinthi kémiával, Christine pedig franciával kezdett. Ideges voltam... 20. Na, tanuljunk is azért! :D Irodalom előtt felfedeztem pár embert a Wimbledon mobilapplikáció segítségével. Lottóznom kéne, ugyanis az öt leggonoszabb csajtól kértem útbaigazítást. Ők voltak a kékvérűek, Nicole meg a sleppje, Monica, Barbara, Chelsea és Sarah. Mint tőlük megtudtam, Mr. Marcon terme a 32-es. Itt volt egy hiba, ugyanis minden tanárt nőnek írtam, pedig vannak férfiak is. Marcon utálatos, a fizika-, a matek- és a franciatanár kedvesebb volt szerencsére. :) 21. Pompon vagy nem pompon? Itt a pomponválogatásról írtam egy kicsit. Kb. 100 ember volt a tornateremben, nekem Nike cuccaim voltak, és összefutottam Christine-nel, aki eltévedt, mert sosem volt wimbledonos tesiórája, ugyanis mindenkire veszélyes lett volna... :P

Hát, kb. ennyi derült ki a blogom első részéből. Most az jön, hogy átnézem az újabb, kb. 20 bejegyzést, és összegyűjtöm a gubancokat... :)

-Admin

42. Elvarratlan szálak 2.

8. Eszmecsere a csajokkal
Megtudom, hogy a Lucas-témát Chinthinek és Bridgitnek ne nagyon reklámozzam, ugyanis mindketten bele vannak esve a suli kosaras sztárjába. Persze a helyzet lehet ennél is bonyolultabb, ugyanis B-nek bejön Leon Thomas is, akit a V, mint Viktóriából (eredetileg Victorious) ismerhettek.

9. A Wimbledonról bővebben
Monroe igazgató beszéde volt itt terítéken, na meg az új infók a sulimról. Ilyen pl., hogy a suli körül vannak kis utak, ugye, és azok elvezetnek többek között egy kollégiumhoz (ez kimaradt az alapverzióból), és egy csomó szabadidős, szuper dologhoz: játékteremhez, tornacsarnokhoz, medencéhez (!!!), valamint kisebb kajásbódékhoz is. És van egyébként egy föld alatti pub is, a Club W, amiről a tanárok nem tudnak. Régebben az moziterem volt, de miután annak is csináltak kisebb, szabadtéri helyet, megüresedett a hatalmas terem. Szóval a sulim nagyon király. Hátrány viszont, hogy a legtöbb dolgot (a kajásokon kívül mindent) csak engedéllyel vagy csak a suliidő után lehet használni, és csakis este 7-ig, hogy annak is legyen ideje házit írni, aki koleszos. Ezek után az infók után megkaptuk a tesicuccot, az ünneplőt, valamint akik jelentkeztek pomponlánynak, azoknak egyenruha (ez utóbbit vissza kell adni, ha nem vesznek be a csapatba) is járt.

10. Suliszekrény és randimeghívás
Mint azt korábban is említettem, Lucas szekrényszáma nem 67, hanem 300. Ezt most is megjegyzem, csak a miheztartás végett... :) Szóval a csajokkal egy soron van a szekrényünk (az első hetvenben), így beszélgettünk, meg berendeztük és kiplakátoltuk a boxokat. Lauren a suli méhkirálynője, így a szekrénye egy tökéletesen beosztott rendszer. Persze ő egyáltalán nem merev, sőt...! ;) Chinthi szekrénye nagy idolokkal, mint pl. Coco Chanel, Marylin Monroe, van kiplakátolva. Bridgit az "agy" a csapatban, így neki sulis programok és tancuccok vannak a szekrényében, Christine-nek pedig ruhák és smink. Nekem pedig a havi beosztásom, időjárás-előrejelzés, post-itek, meg mindenféle énekesek, színészek, akikért rajongok, filmek, sorozatok plakátjai, stb. Eközben Lucas odajött hozzánk, és bemutatkozott a csajoknak, akik nyilván ismerték őt (ki nem?), viszont Chinthi nem kapott sikítófrászt, Bridgit pedig oda se figyelt. Ez fura volt, de a szekrényszámokon kívül nem volt itt botlásom... :) Épp ellenkezőleg, ugyanis Lucas meghívott egy randira!!! Megmutatja a várost, vííí!!! :)

(A 11. bejegyzés kimaradt)...

12. A RUHA
Lasagne lett volna az ebédem, de olyan ideges lettem a randi miatt, hogy nem bírtam enni, hanem rögtön megkerestem a tökéletes ruhát a randira. Mivel apa továbbképzésre ment, anya lakberendezési bevásárlókörúton volt, a tesóm pedig még a suliban volt, egyedül lehettem. Ez jól is jött, mert egyedül nem tudok felidegesíteni másokat a pörgésemmel. :))) És hogy mi lett a ruha? Egy vajszínű balerinacipőt választottam egy naranssárga-gerbera-okkersárga, hawaii mintás rövidgatyával és egy narancsszínű, felül enyhén csipkézett blúzzal, lógós nyaklánccal, arany karkötőkkel, na meg egy olajzöld dzsekivel.

13. További dolgok...
A "randitoalettem" bemutatása folytatódik; a hajamat három fonatba kötöttem, azokat egy nagy copfba, majd az egészet felkontyoztam. Lovely. :) A sminkemen nem sokat változtattam, csak egy kicsit kihangsúlyoztam a szememet, meg korallosabb szájfényt tettem fel. Mivel volt még egy kis időm, ittam egy kicsit a kedvenc gyümölcsitalomból, ami mindig felfrissít. Ide írtam még a Sub-Zero hűtőnk berendezését is: 5 polc van benne, azokon pedig lentről felfelé sorban: mélyhűtött dolgok; tejtermékek; lekvárok, gyümölcsök, zöldségek; pudingok és szószok; felvágottak, sajtok. Az ajtón pedig 2 sorban az italok vannak. Ide raktam be egy visszaemlékezés-blokkot egy buliról, amit még New Yorkban adtak a szüleim. Ott jobban kijöttem a vendégekkel, mint apa, aki erre rettenetesen féltékeny lett. Pff. -.- Még gyorsan fogat mostam, és meg is jött Lucas!

14. Városnézés extrákkal
Lucas rögtön megdicsérte a kinézetemet, ami nagyon cuki volt. :) <3 Ő ugyanazt a zöld Converse-farmer-zöld-kék kockás (nem irodista-jellegű) ing kombinációt viselte. :) Remekül telt a délután, elvitt egy csomó helyre, pl. Venice Beach-re, ott az edzőterembe is, ahova jár(t), a Hollywood Boulevardra, a Chinese Theatherhez, a Hollywood-felirathoz, meg még rengeteg helyre mentünk be futólag: kiállításokra (tényleg ért a művészetekhez és szereti őket), éttermekbe egy kávéra, le a partra... :) <3 <3 <3 A baki csak az, hogy elfelejtettem otthon üzit hagyni arról, hogy hova megyek. Itt is van egy írói hiba, ugyanis még egyszer leírom a számcserét Lucas és köztem, ami teljesen felesleges. Lucas persze remek benyomást tett anyuékra, de nem lehetett ott mindenütt; szembe kellett néznem velük.

Ez volt tehát a visszaemlékezésem második része. Már dolgozom a harmadikon, csekkoljátok! ;)

P.s. Ha akartok összefoglalót az újabb részekből is (minden bejegyzés elején akár), egyszerű a módja. :)

-Admin

41. Elvarratlan szálak 1.

Sziasztok, olvasók! :) Ez a bejegyzés nem lesz olyan izgalmas, mint az eddigiek, és ennek több oka is van. Az egyik az, hogy mostanában bőven volt a blogomban izgalom, úgyhogy most szeretném, ha egy kicsit lenyugodnának a kedélyek. A másik ok pedig az, hogy aki most kezdte csak olvasni a blogomat, az nem ismeri az előzményt, ugyanis az egy másik oldalon, a meandthehighschool.blogger.hu-n olvasható. Akkor még nem igazán voltam biztos abban, hogy mit akarok kezdeni a bloggal, tehát nem is írtam olyan összeszedetten. Ezért mindenkinek az elnézését kérem, de mivel nem tudok változtatni rajta, elolvasom az egész régebbi irományomat, és kihámozom belőle az értelmes dolgokat, elvarrom a szálakat (ahogy a címben is mondtam), és plusz infókat tudtok meg a következő eseményekkel kapcsolatban... :)

0. Alapok
A blogger.hu-s oldalon csak a tagoknak voltak láthatóak a bejegyzések. Ez stratégiailag a lehető legrosszabb lépés volt, ugyanis így a nem regisztrált emberek nem olvashatták a blogomat. Ebből is levehető, hogy nem találtam ki olyan jól a sztorit...

1. A kezdetek
Az első bejegyzés egy bemutatkozás volt. Ugye, az mindenkinek világos, hogy ez csak kitaláció? :) Az illusztrációk és a legtöbb helyszín valódi, de ezen kívül majdnem minden fikció. Persze vannak olyan dolgok, amiket a saját életemből vettem -persze kicsit túlzok is... ;) Szóval a sztorim szerint én egy Victoria Milton nevű, 16 (lassan 17) éves lány vagyok, aki a családjával New Yorkból Los Angelesbe költözik. Ehhez persze nem kérték ki a véleményemet, és utáltam már az L.A.-i gondolatot is. Előtte nagyon népszerű voltam, tökéletes volt az életem. Persze ez megváltozott a költözéssel, vagyis féltem, hogy meg fog változni. Rengeteg kételyem volt, nagyok és nehezek. A családom pedig nem nagyon vette ezt észre; apám Harry, egy negyvenes jogász, aki kicsit merev ugyan (emiatt vannak köztünk villongások), de a munkájában egy zseni, és a szabadidejében szeret mindenfélét kipróbálni. Anyám, Gloria szintén negyvenes közgazdász, aki otthon van az előkészítőbe (már nem ovi, de még nem suli) járó kisöcsémmel, Mattyvel. A kistesóm egyébként olyan tipikus kistesó, folyton én szívok helyette. Pff...

2. A beköltözés
Egy kicsit írok a New York-i életemről meg a kételyeimről, és megosztom ezeket az LB-mmel, Jenna Morrisszal chaten.

3. Sulikezdés előtt
Anya, a tesóm és én a suli előtti napok egyikén elmentünk bevásárolni és várost nézni. Egy csomó látványosságot megnéztünk, pl. jártunk a Beverly Hillsen, a Golden Triangle-nél, a Santa Monica Boulevard-on, a City Hallnál (arra az időre apa is csatlakozott, majd elment növényeket venni), aztán Disneylandbe, majd hazavittük Mattyt a Rexford Drive-i házunkba, az 565 alá. Ezután volt egy kis gubanc, ugyanis a továbbiakba is beleírtam Mattyt, akit amúgy már hazavittünk. Szóval a helyes koncepció az, hogy hazadobtuk Mattyt, majd anyával csajos délutánt tartottunk: elmentünk Chinatownba ebédelni, majd a The Getty Centerbe is. Aztán felsoroltam a korábban beszerzett tancuccokat, amik a következők voltak: egy speciális barna válltáska, ami nem terheli a hátat meg a vállat, egy hozzáillő, nude színű tolltartó, írószerek, könyvek, füzetek, bekötők és vignetták (füzetcímkék). Közelebb kerültem anyához, ugyanakkor elfogott a para, hogy nem szabad, hogy innen kirúgjanak. Ez is komoly gikszer volt, mert a para igazából az egész új helyzeznek szólt, nem a kirúgásnak. Csak ezt akkor még nem tudtam. :):

4. A sulikezdés reggele
Reggel nem nézek ki valami fényesen, és nem is tudom elképzelni, hogy hogyan gondoltam, hogy farmerben, piszkos tornacipőben, sima fehér pólóban alapozom meg a los angelesi életemet. New Yorkban sem lenne megengedett (legalábbis nekem semmiképp), itt meg nem szabad így bemutatkoznom! Szóval átöltöztem egy fekete leggingsbe (ami nadrágnak minősül a szabása miatt), egy mályvaszínű, flitteres saruba meg egy fekete, arany-ezüst flitteres topba. A hajamat a copf helyett megmostam, beszárítottam (lazán hullámos, könnyen kezelhető, barna hajam van és barna szemem), majd lementem a lépcsőn (vagyis lebucskáztam kb. 10 fokot, de ez csak a méltóságomnak fájt, amúgy alig éreztem). A lakás teljesen be van rendezve (a hálószobák kivételével); modern, de nagyon otthonos. A lépcső a nappaliba vezet, és a földszinten csak a fürdő van elválasztva, konkrét ajtós elválasztás nincs, csak kis beugrások. A konyha szintén nagyon modern. Anya elmagyarázza a lakás fantasztikus átalakulását, meg azt, hogy a falak vékonyak, de hangszigeteltek. Nem kell rosszra gondolni... :P Itt megint van egy hiba, ugyanis anya vagy omlettet, vagy palacsintát ad reggelire, és az omlettre szavaztam, mondván: nem vagyok gyerek. Erre anya mondta, hogy akkor majd ő megeszi... Csak az maradt ki, hogy a pali szirupos. Erre persze az kellett nekem is... :D Itt kiderül, hogy van jogsim meg egy fehér Porshém, de mivel anyut megviseli az önállósodásom, kértem, hogy kísérjen el.

5. Üton a suli felé
Ez a bejegyzés igazi útvonalakon játszódik -ugyan kicsit bonyolult, ezért nem is írom le az egészet, csak annyit, hogy volt egy hosszabb meg egy rövidebb út, és anya a hosszabbon ment, mert érzékelte, hogy ideges vagyok. Próbált megnyugtatni, csakhogy nem nagyon sikerült neki. Amint a Livonia Ave közelébe értünk (ott van a sulim, a Wimbledon High School), kimaradt, hogy anya bátorító mondatokat mond nekem. Ezt akkor nem éreztem jogosnak, de így, visszaolvasva tényleg kellett. :)

6. Az új suli
Mikor kiszálltam a kocsiból, nekivágtam az ajtót Lucas Thomisonnak, egy magas, kávébarna hajú, kékszemű, napbarnított srácnak, aki azonnal bejött nekem. Korábban sosem éreztem semmit senki iránt. Persze jártam már fiúkkal, de sosem remegett a gyomrom, meg semmi ilyesmi. Szóval azonnal kölcsönösen bejöttünk egymásnak. Nagyon aranyos volt velem, nagyon-nagyon. Mesélt a suliról, meg hogy már végzős a Wimbledonban. Nem jár senkivel. Itt volt egy kis elírás, mert mikor elkezdtem mondani, hogy a barátnője biztos imádja Lucast, a fiú azt mondta, hogy nem jár senkivel, és ne is beszéljünk a csajról, mert nem ér annyit. Ez helyesen úgy volt, hogy Lucas elmesélte dióhéjban, hogy megcsalta az exe. Közben beérünk a suliba, ami hatalmas, fantasztikus és fenomenális. Sokemeletes, nagy campusszal. A suli ajtaja az aulába nyílik, onnan indulnak a szekrények növekvő sorrendben. Az enyém az 55-ös, Lucasé a 300-as. Ennél lesz egy későbbi gubanc, mert Lucas a 67-es számot mondja magáénak. Ez rossz infó, a helyes szám a 300. :) Itt számot is cserélnek (amit mégegyszer leírtam egy későbbi bejegyzésben; az is hiba volt); nekem fehér Samsungom van, Lucasnak BlackBarryje.

7. Barátok mindenhol vannak :)
Találkoztam Lauren Knighttal, akinek rögtön feltűnik, hogy bejön nekem Lucas. Nem mondja el senkinek, de beavat a wimbledonos pletyikbe, és bemutat a suli menőinek "kemény magjának", vagyis Chinthia Clarknak, Bridgit Tellernek és Chrystal (később már Christine) Maddoxnak. Egyébként mind nagyon szépek: L-nek vállig érő fekete haja van, napbarnított bőre és világoskék szeme, fehér balerinacipőt hord aznap fehér-zöld csíkos, tért fölöttig érő egyberuhával, Chanel táskával. Neki is BlackBerryje van, ugyanúgy, mint a többi csajnak. Chinthinek vörös haja van, kevésbé barna bőre és zöld szeme. Ezeket az adottságait fehér-arany szandállal, fehér szoknyával és arany, feszülős blúzzal emeli ki. Bridgit alacsonyabb náluk, hullámos, barna haja van, világos bőre, amit korallpiros, pánt nélküli topból és rövidgatyából álló, buggyos rucival és korall-fehér-arany kiegészítőkkel hangsúlyoz. Christine pedig festett szőke hajú, szintén napbarnított lány, aki khaki, lila-fehér virágos sortot és lila ujjatlant visel fehér kiegészítőkkel. Lauren a főnök, Chinthi az ő jobbkeze, Bridgit az okos, Christine pedig a buta, de szép lány a csapatban. Azonnal befogadtak, viszont vannak dolgok, amikre vigyáznom kell...

Ez volt a háromrészes sorozatom első része, de még lesz bonyolultabb is... Figyeljétek az oldalt! ;)

-Admin

40. Tudod, mi lesz a gonosszal előbb-utóbb...

Valahol Los Angeles környékén, 23:45
Sötét, levegőtlen helyen ébredtem. Tavalyelőtt nyárra sikerült beiktatnom egy önvédelmi- és elsősegélytanfolyamot, így azonnal felültem, és megnéztem, hogy mindenem ép-e. Szerencsére nem voltak vészes sérüléseim, csak pár zúzódás -mondjuk, csak ennyit láttam a halvány fényben, ami tőlem kb. 10 méterre, a szoba másik felében, egy ajtó alatt derengett. Ebből tudtam, hogy legalább valami civilizált helyen vagyok. Meg volt kötözve kezem-lábam, számon ragasztószalag. Nem tudtam, mit tehetnék, így körbenéztem. Kisméretű szoba volt, és ahogy én láttam, semmi nem volt benne rajtam kívül. A szemem épp kezdett hozzászokni a félhomályhoz, amikor felkattant a villany, és az erős fénytől hunyorogva megláttam... apámat. Azt hittem egy pillanatra, hogy talán megmenteni jött, de aztán megláttam az övében a kést meg egy pisztolyt, és rögtön leesett. Apám zárt be ide. Ez egy másodperc alatt zajlott le, majd apa beszélni kezdett.
-Lám-lám, ki került most nagy kalamajkába, hmmm? -kérdezte gúnyosan, elnyújtva a mondat végét, mire én a lehető legdühösebben néztem rá, és elkezdtem hümmögni, megpróbálva a lehetetlent, vagyis azt, hogy meghassam a beteg, sötét lelkét. Hát, nem jött össze.
-Ó, hogy mi ez az egész? Elmondom én neked. Tudod, mindig bökte a csőröm, hogy nem fiú lettél, de ezt, gondolom, tudod anyádtól. Ó, hogy enné meg a bús p***a azt a büdös r*bancot! Igen, jól hallottad. Anyád úgy örült neked, istenem, de mennyire! Csakhogy én nem. Tudtam, hogy el fogod nyomni az testvéredet, akármilyen nemű lesz is, előre tudtam! És beigazolódott: mindenben jobb voltál, mint ő -tette a háta mögé összekulcsolt kezeit, és elkezdett járkálni, direkt megmutatva övébe dugott fegyvereit. Én teljesen bepánikoltam, fogalmam sem volt, hogy kijutok-e onnan valaha. És akkor bevillant. A telefonom! A hátsó zsebemben volt, éreztem! Jobb is, hogy hátra volt kötve a kezem, mert feltűnésmentesen kivehettem. Kitapogattam a képernyőt, berajzoltam a kódot, majd amikor berezzent, jelezve, hogy a zár kinyílt, nagyon igyekeztem összpontosítani a gyorshívómra. Mivel ismerem apámat, mint a rossz pénzt, tudtam, hogy csacsogni fog a zseniális tervéről, amit -reményeim szerint- más is hall majd a telefonomon keresztül. Szóval beütöttem a négyest, vagyis Laurent, ahogy tudtam. Reménykedtem, hogy sikerül. Arra eszméltem fel, hogy apa elkiáltja magát:
-...és ez még semmi volt, mert amikor téged felvettek a Wimbledonba, Matty pedig csak a Morgensternbe, a második legjobb területi iskolába jutott be, végérvényesen legyőzted! Most meg már a haverjaid cipelik ide-oda az öcsédet? Hogy gondolod ezt, ifjú hölgy? Most nyilván azon gondolkodsz: apuci miért hozott ide? Hol vagyok? -imitált lányos, affektálós hangot- Hát, jó, ha tudod: nem vagyunk messze Hollywoodtól, így simán bejöhet egy filmstúdió felvenni, ahogy megkínozlak azért, amiket csináltál! Hogy hol vagyunk? A Wilberline raktárházban. Elhagyatott hely, senki sem segíthet rajtad! Hogy miért csinálom ezt? Hogy miért mondom el? Azért, kisszívem, mert úgyis mindegy, véged van! Alig várom, hogy lássam a sírfeliratodat; Victoria Milton, elhunyt november közepén, a Wilberline raktárházban, a harmadik emeleten. R.I.P. De szép is lesz -merengett el. Én pedig ezt az időt véltem a legalkalmasabbnak a hívás megszakítására. Most újra tárcsáztam: a kettest, vagyis apát. Hogy miért? Hogy elvonjam a figyelmét. Hogy hogyan? Le van titkosítva a számom. ;) -Hopp, csörgök. Halló? -vette fel. És akkor visszahallotta a saját hangját, csak fojtottabban, mivel a hátamhoz szorítottam a készüléket, befogva a mikrofont. -Van valaki odakint? -kiáltott ki az ajtón. Nem valami okos, ha alkohollal találkozik... Elérkezett az idő a meneküléshez. Tudtam, hogy nem sok az időm, de már jártam erre. Tudtam, hogy a raktár bejáratától jobbra lehet hazafelé menni. Szóval ha elég gyorsan futok... Akár össze is jöhet. Gyorsan felálltam, a mobilomat visszatettem a zsebembe, majd kisurrantam az ajtón. Apa épp a T alakú folyosó bal oldalát fikszírozta, én a jobb oldalon haladtam, közvetlenül a fal mellett. Millimétereken múlott, hogy nem vett észre, de az első kört megúsztam. Mivel apám nem teljesen volt magánál, nem kötötte meg rendesen a csomókat a madzagokon, így azok hamar kibomlottak. Könnyebben haladtam, és közben hívtam a 911-et.
-911, miben segíthetek?
-H... Halló -ziháltam suttogva, mikor kellő távolságra értem, pontosabban egy lépcsőházhoz, aminél egy tábla a kijáratot mutatta. Végre!- Los Angelesben vagyok, a Wilberline raktárháznál. A pontos címet nem tudom, de itt az apám, aki alkoholt is fogyasztott, és itt tartott fogva. Kérem, siessenek! -vágtam ki az ajtót a szabadsághoz- a nevem Victoria Milton, a telefonszámom... -diktáltam be. Aztán kértek még pár infót, majd hallottam, hogy riasztják a rendőröket.
-Rendben. Kérem, nyugodjon meg. Sikerült kijutnia?
-Igen, az épület előtt vagyok, de csak másodperceim vannak. Mit tegyek?
-Kezdjen el futni. Van sérülése?
-Horzsolások.
-Jó, akkor fusson el minél messzebb, amennyire csak tud. A rendőrség már úton van. Kérem, őrizze meg a nyugalmát, eddig remekül csinálta. Most hol van?
-Azt... hiszem... észak felé... megyek... -lihegtem- Voltam... már erre... hazafelé megyek... És telefonról értesítettem... egy barátnőmet, akivel... útközben... találkozunk majd.
-Remek, jól megszervezte. Az apja elhagyta már a raktár területét? -kérdezte, miközben hallottam, hogy ki vagyok hangosítva. Hátranéztem, de nem láttam apát.
-Nem... Nem hiszem.
-Jó. Tárcsázza, akit kell, úton a segítség!
-Köszönöm... Viszhall -tettem le, majd hívtam Laurent megint.
-Szia, L. Megkaptad a hívást?
-Igen, jesszusom, V, jól vagy? Vagyis...
-Nem, értem, mire gondolsz. Horzsolásaim vannak, apámat nem látom, a 911 már értesítve. Te hol vagy?
-Azta. Ügyes vagy. Én sem vagyok messze... Várj, látlak! -tette le. Kiugrott a kocsiból, megölelt, majd azonnal be is pattantunk a kocsiba, ahol a többiek is ott voltak. Mindent elmeséltem nekik, Bridgittel elbeszélgettem Jamesről, és lenyugodott, bocsánatot kért; én pedig megadtam neki az esélyt, hogy maga döntsön az ügyben. Visszamentünk a raktárhoz, ahol szerencsére ott voltak a mentők, a rendőrség, és anyu meg Matty is. Nem mondtak semmit, csak sírva megöleltek. Ettől persze én is elsírtam magam, és a csajokkal együtt összeölelkeztünk.

A kórház felé, 13:35
A tegnap történtek mindenkit mélyen megráztak, de viszonylag jól kezelték a dolgot. Anya sírdogál, Matty meg van ijedve, nem érti a dolgokat. A csajok próbálnak megnyugtatni, és fordítva. Lucas még mindig a kórházban, nemsokára megyek meglátogatni. Stell meg Nate mindig bemennek hozzá, de kértem, hogy a tegnapiakról ne beszéljenek vele. A lányok nálam aludtak, mert úgy éreztük, így a legbiztonságosabb. Fő az összetartás. :) <3 Apámról nem tudni semmit, a hírek meg a napilapok tele vannak az üggyel, a rendőrök elkapták, de ezt tudtuk előre. Nem tudom, mi lesz vele, mert nem vagyok jogász, viszont apa az, de a reményekkel ellentétben nem számolta ki jól az akciót, ugyanis bevitték a rendőrségre. Jogászhoz képest elég nagy lebőgés lesz... Irónikus, nem? :) Szóval épp Lucashoz mentem. Sikerült eltakarnom a sebeimet, mert az enyhe idő miatt hosszú farmert, barna bokacsizmát, piros-narancssárga topot és vékony, bézses pulcsit vettem fel arany ékszerekkel. Tehát szinte "rutinosan" haladtam Lucas kórterméig.
-Szia, kis betegem. Hogy vagy? -köszöntem neki mosolyogva, amikor láttam, hogy ébren van.
-Szia cicám! -adott egy puszit- Mi újság? -látszott rajta, hogy eléggé unatkozik, de volt már annyira jól, és persze bíztam benne annyira, hogy elmondjam neki az igazat a tegnapról.
-Hát... Az a helyzet, hogy... Ne ijedj meg, de... Tegnap apám elrabolt.
-Hogy mi?! -ült fel teljesen. Megszorítottam a kezét, és elmeséltem neki az egészet. Rettenetesen megijedt, és azon vettem észre magam, hogy a sztori végére érek, és az ölében pityergek. Nem tagadom, nagyon megviseltek a történtek, és felejteni akarok. Az egészet kiverni a fejemből, csak a jövőre koncentrálni, és soha meg nem állni! Bízom benne, hogy az apám nem lesz benne ebben a jövőben, viszont boldogan együtt lesz benne anya, Matty, a csajok, Lucas, és mindenki, aki nekik fontos. Mert csak velük teljes az életem. Nem tudom, mi lenne velem nélkülük... :) <3 <3 <3

39. Súlytalanságból a tudatlanságba

Stella háza, 10:24
Ma hajnalban, mikor hazaértünk, Nate a kanapén bóbiskolt, és ugyan haragudott egy kicsit, mikor felvertük, de miután beszélgetett egy kicsit anyával, gondolkodás nélkül belement abba, hogy anya náluk maradjon, amíg csak kell, ráadásul ma pár haverjával (az izmos fajtából) elmennek a házunkhoz, átkutatják, aztán elmennek Mattyért (aki ma reggel a haverjáéktól rögtön iskolába ment, így nem tud az apa-dologról) is a suliba, aztán ha észlelnek valami érdekeset, szólnak majd. Ezért nagyon-nagyon hálás vagyok nekik. Na most, nekem is suliba kellett volna mennem, ha már itt tartunk, de nem ment. A csajokkal tegnapelőtt óta nem találkoztam, és az utóbbi napokban annyi minden történt, sokk sokkot követett, hogy nem érzem magam késznek arra, hogy napi hat-hét órát összpontosítsak a tananyagra. Az érettségi tárgyaimat már kiválasztottam: irodalom, idegen nyelvnek pedig olasz. Minden házim megvan, meg pótolok, szóval ez nem probléma. Szóval Lauren, Bridgit és Christine nagyon aggódnak. Csak rövid sms-eket váltottunk, és nem tudnak semmit, ami hatalmas szemétség tőlem, szóval bementem ma a dirihez, és vázoltam neki a helyzetet. Nagyon meglepődött, de belement, hogy szülői igazolás nélkül legyek távol, sőt mára a csajokat is kiírta. Így ők is jöttek a kórházba Lucashoz. Nyugodtan vártak rám, amíg bent voltam, de nem akartam nagyon megváratni őket, úgyhogy hagytam, hogy Stella meg Nate bent maradjanak vele. Aztán elmeséltem a csajoknak mindent, töviről hegyire, az új infókkal együtt. Annyit tudtak ők is, mint Lucas, de ők mégiscsak lányok, többször is megkönnyezték. Még Lauren is, de ő -mint megtudtam- lelkes állat- és növényvédő, feminista, és nagyon sok környezetvédő kezdeményezésben részt vesz, egyszóval eléggé érzékeny mind szociálisan, mind más téren, így ez szinte alap volt neki. :):

Az egyik L.A.-i plázában, 13:30
Észre se vettük, merre járunk, merthogy nem tudtam és nem is akartam egyhelyben elmondani a dolgokat. Tehát eljutottunk a nagy bevásárlóközpontokig, ahol arra jutottunk, hogy shoppingoljunk, ha már ott vagyunk. Nagyon jó volt kiereszteni egy kicsit a gőzt, és csak úgy vásárolgatni a csajokkal. Rengeteg rucit vettünk, és még annál is többet próbálgattunk (mert tudjátok, az a legviccesebb :)). Összességében tehát jól telt a nap -most már csak azért kell szurkolni, hogy Lucas meggyógyuljon, és ne kerüljön veszélybe az ösztöndíja, hogy a csajokkal is legyek annyit, amennyit csak lehet. Hogy anya ne legyen ilyen lelkibeteg, hogy az öcsém ne sérüljön ebben az egész őrületben, na meg persze azért, hogy az idegbeteg apám ne zavarjon be... Jobban belegondolva: kinek van normális kamaszkora? Mert azzal cserélnék...

Bridgiték háza, 19:36
A plázázás után közvetlenül idejöttünk, hogy egyútt pótoljuk a házikat. Közben a csajok igyekeztek elterelni a figyelmemet; B például elmesélte, hogy James (a barátja, Lucas egyik haverja) mennyire aranyos, meg hű meg ha, egyszóval totál belezúgott. Ez mind szép és jó, csakhogy én tudtam valamit, amit a többiek minden bizonnyal nem. Muszáj volt elmondanom, hiába imádom Bridg-et, tudnia kell az igazat, az csak tőle függ, hogy mit kezd az infóval.
-Figyi, csajok... -néztem fel a matektételeimből -Mondanom kell nektek valamit. Bridg, neked főleg fontos, amit tudok.
-V, megijesztesz. Mi a baj? -kérdezte B félelemmel a hangjában és a szemében.
-Az van... Szóval az történt, hogy... Egyik este láttam, hogy James drogot árul -bukott ki belőlem, és egyszerre megeredt a nyelvem is- Tudom, hogy bele vagy esve ebbe a srácba, azt is tudom, hogy nagyon haragudni fogsz most, de tudnod kellett, mert úgy érzem, jogod van tudni. -Hogy micsoda? -nézett rám lesokkolódva Bridgit. A többiek nem különben.
-Ez az igazság. Sajnálom, B.
-Mióta tudod? -kérdezte, láthatóan sírógörccsel küzdve.
-Pár napja. Rettenetes, hogy tőlem kell megtudnod, de...
-Most menj el -vágott a szavamba- Menj el, és ne keress többet. -kezdte ijesztően nyugodt és hűvös hangon. -Hogy tarthattad titokban? -fakadt ki.
-Nézd, én teljesen megértelek, de nem én titkoltam el, hanem...
-De igen, pontosan te titkoltad el!
-Igen, mert nem akartalak megbántani -kezdtem kijönni a sodromból -Ja, egyébként bocs, hogy nem rohantam ide rögtön, ugyanis túlságosan lefoglalt az, hogy az agybeteg apám megpróbálta kinyírni a barátomat! -kiabáltam totál kiakadva.
-Te beszélsz? -üvöltött vissza megbotránkozva- Játszod az eszedet, pedig nem történt semmi komoly! Meg amúgy is, ha annyira nagy lenne a "láv", most nem itt lennél, hanem a kórházban!
-El sem hiszem, hogy te ilyeneket mondasz nekem, Bridgit. Mindig is kedves lány voltál, nem értem, mi történt veled, de nem is nagyon érdekel -kezdtem szedelődzködni -Ha lecsillapodtál, hívj fel. További jó szórakozást -villantottam rájuk egy erőltetett vigyort, és szerencsére kiléptem a kapun, sikerült méltósággal elmennem onnan, mielőtt elkezdett rázni a zokogás. Lerogytam a hideg aszfaltra a ház előtt, és csak sírtam. Éreztem, hogy egyre gyengébb leszek, egy közeledő alak is dereng az emlékeimben, de ahogy kózelebb ér, és megmozdul... Egyszerre minden elsötétült.

38. Kőkemény igazság

Eachwood Klinika, 23:30
-Ho... Hogyan? -kérdeztem teljesen lesokkolódva. Egyébként feltűnt, hogy az utóbbi három bejegyzést (ezt is beleszámítva) zsinórban valami akadozó, lesokkolt mondattal vagy kérdéssel kezdem és fejezem be?
-Ahogy mondom -válaszolta anya szemét lesütve. Láttam rajta, hogy teljesen kiborult.
-Jesszusom. Tudtam, hogy apa nem százas, na de ilyet! Esküszöm, ha meglátom...
-Ne, ne esküdözz, nem fogod meglátni. Elmenekült.
-De akkor is! Hogy merészel ilyet tenni azzal az emberrel, akit a világon a legjobban szeretek? Mellettetek, persze -tettem hozzá, mire anya megrázta a fejét, jelezve, hogy megérti az álláspontomat- De mi volt pontosan?
-Hát, elindult még nyolc előtt. Nagyot veszekedtünk, és Matty is megtudta a válást, amitől teljesen magába fordult és elment a haverjaihoz aludni. Jason anyja mondta, hogy ne aggódjak, ott van náluk, szóval nincs semmi baja. Viszont én elmentem apád után, és láttam a sarokról, hogy belemegy egy autóba. Nem mertem odamenni, nehogy azt higgyék, hogy én tettem, így csak hívtam a mentőket. Tudom, nagyon nagy hiba volt ez, de nem akartam gyanúba keveredni, és később a mentősökkel is beszéltem. Aztán arra jutottam, hogy beszélnem kell veled, és keresni kezdtelek. Azt gondoltam, hogy Lucaséknál húzod meg magad, de a szülei nem tudtak semmit.
-Igen, mert külön laknak...
-Jó, mindegy. És bolyongtam, amikor megláttam a parkolóban a kicsidat. Hogy került oda? Azt bem vitted el a tóbbi cuccoddal, nem?
-Nem, nem is, de abban voltak az irataim, meg nem akartam Lucasékat terhelni a benzinköltséggel. Szóval elmentem érte délután.
-Ó. Értem.
-Apád elment, nem tudom, hogy hova, de még ma elmegyek a rendőrségre, és tanúvallomást teszek.
-Anya, ne... Nehogy gyanúba keveredj! Nem éri meg.
-De igenis kell. Azok után, amik történtek...
-Jó, rendben. Köszönöm. Az egészet. Viszont... Van hol aludnod?
-Persze, miért ne lenne? Hazamegyek.
-Nem, nem mehetsz haza. Mi van, ha apa visszamegy bosszút állni?
-Igazad van. Viszont...
-Viszont akkor gyere Lucasékhoz. Nincs messze, és ez a minimum.
-Komolyan? -nézett rám meghatódva.
-Természetesen. Na gyere, menjünk -fogtam meg a kezét, és hívtam a liftet. Nem tudom, mi lesz velünk, de azt igen, hogy minden erőmre és kitartásomra szükségem lesz -nektek meg az összes zsepitekre... :)

37. Kusza szálak

Eachwood Klinika, 23:15
-A... Anya? Mit keresel te itt? -kérdeztem a lehető leghűvösebben.
-Azért jöttem, hogy beszéljek veled. Apádról... -kezdte, de félbeszakítottam.
-Tudom, mit akarsz mondani. Hogy megbánta, meg hogy bocsássak meg neki, meg...
-Nem. Egyáltalán nem, épp ellenkezőleg. Beadtam a válókeresetet már régen, apád ezért művelte azokat a vállalhatatlan dolgokat veled... Mert azt hitte, hogy te beszéltél rá erre. Persze mondtam, hogy erről szó sincs, de hiábavaló volt. Mindenben igazad volt, de csak egy-két hónapja fogtam fel teljesen. Azóta vannak komolyabb problémáink. Nézd, hajlandó vagy meghallgatni az egész történetet? -a hangjában nem volt gúny, csak valami hihetetlen mértékű elkeseredettség, ami csak még inkább arra késztetett, hogy meghallgassam.
-Rendben. Gyere, üljünk le -húztam a folyosói székek felé, mert anyának fel se tűnt, hogy a lift ajtajában állunk.
-Köszönöm. Szóval apád a munkájában egy zseni, de a magánéletben egy roncs. De gondolom, ezt neked felesleges magyaráznom... sajnos. Ezt te is tudod és tapasztaltad, ami egy szörnyű dolog. De amikor megismerkedtem vele, egyáltalán nem volt ilyen. A gimiben nagyon aranyos, kedves srác volt. Talán kicsit visszahúzódó, de... nem ilyen. A főiskola idejére másik városba utazott, így csak hétvégeken találkoztunk, akkor viszont nagyon figyelmes volt, mindig meglepett valamivel. És amikor összeházasodtunk, őrjöngött, amikor megtudta, hogy nem fiú lesz az elsőszülött gyereke. Persze te ebből alig érzékeltél valamit, meg, ugye, nem is emlékszel rá, de nekem az rettenetes volt. Az az időszak... Tudod, milyen érzés azt hallani egy közös kis csodával kapcsolatban, hogy milyen tökéletlen? Tudod? És apád helyett is szégyelltem magam, hogy nem tudunk mindent megadni neked, és magamat okoltam az egészért, és... és rájöttem, hogy egy csődtömeg vagyok és... -zokogott fel anya. Én is alig bírtam ki sírás nélkül -már másodszor aznap. Ez rekordnak számít?
-Hé, anya... Nem vagy csődtömeg, oké? A legjobb ember vagy a világon. Apa pedig mehet a francba, ha ezt nem vette észre -dramatizáltam direkt, és bejött, amit akartam. Valószínüleg a megfogalmazásom miatt, de anya elnevette magát- Na, van még a sztoriból?
-Ó, igen, persze. Ne haragudj...
-Semmi baj. Szóval?
-Tehát megszülettél, és sorra jártad ki az iskolákat, egyre nagyobb lettél, és egyre több olyan vonásod lett, amit apád nem tudott elviselni. Ilyen például a talpraesettséged, a függetlenséged, hogy meg tudsz állni a saját lábadon, hogy van önálló véleményed... Ezek azok a dolgok, amik miatt apád nem tudott normálisan viselkedni sem veled, és lassan senki mással sem. Aztán belépett az életedbe Lucas, akivel nagyon boldog voltál, és vagy a mai napig. Apád nagyon haragudott rá, mert azt hitte, hogy direkt ellene hangol téged ez a fiú, és most is haragszik, mert meggyőződése, hogy hozzájuk mentél el szó nélkül... Nem mondom, hogy okod nem volt rá, de akkor is... Nagyon megijedtem én is meg Matty is. Gyere haza, kérlek! -fogta meg a kezemet anya.
-Figyelj, anya, szívesen mennék, csak vigyáznom kell Lucas nővérére, Stellára... Nagyon megviselte, hogy Lucasnak autóbalesete volt... Most is nála voltam bent.
-Ó, nagyon sajnálom... Mi történt?
-A pizzázóból jött hazafelé, a sulitól nem messze, amikor valami őrült kihajtott elé, és...
-Várj! Mikor történt ez?
-Nem is tudom, este nyolc körül talán. Miért?
-Mert azt hiszem, tudom, ki okozta a balesetet.
-Tudod? Ki volt az? Jelentsük fel!
-Apád volt az.

36. "Supergirls don't cry..."

Sziasztok! :)
Mielőtt elkezdeném ezt a bejegyzést, mondom, hogy mostantól időpontok is lesznek az egyes jelenetek előtt, hogy ne kelljen minden napot külön írni. A napok nem lesznek megszámozva, csak az idő lesz feltüntetve.

-Admin


Stella háza, 19:40
-M... Mi? -meredtem Stellára, aki maga sem volt éppen a helyzet magaslatán. Teljesen összezuhant.
-A... A pizzériából jött haza... hazafelé, és... és... és... -ismételgette, mint egy beragadt lemezjátszó.
-De egyáltalán hogy és miért és... -rengeteg kérdésem lett volna, de inkább nem tettem fel őket, mert láttam, hogy S teljesen kiakadt, így nekem kell a legnyugodtabbnak lennem, és megnyugtatni őt, hogy legalább valami minimális infót kicsikarjak belőle- Oké, Stella, gyere, ülj le, jó?- próbálkoztam, mert tudtam, hogy nem lesz jobb neki, ha áll, és úgy esik össze- Figyelj, hol van Nate?
-Ne... Nem tudom... Talán dolgozik... És... -csuklott el a hangja újra.
-Oké, figyelj. Most ülj le ide -ültettem le a kanapéra-, és próbálj nagyokat, mélyeket lélegezni. Jó? Én addig főzök neked egy teát.
-Jó... A tea jó lesz, kö... köszi.
-Ne köszönd. Még ne.
Miután megfőztem a teát, láttam, hogy Stella jobban lett egy kicsit, vagyis már nem nagyon-nagyon sírt, csak pityergett, és sütött az arcáról, hogy rettenetesen megijedt.
-Nézd, Stella, itt a teád. Három kanál mézzel, ahogy szereted.
-Köszi -suttogta, de közben láttam, hogy meredten bámul egy pontot, és mereng valamin. Követtem a tekintetét, aztán fájdalmasan lehajtottam a fejem. Egy kiskori kép volt Lucasról. Nekem is hatalmas gombóc lett a torkomban, és úgy ítéltem meg, hogy ki kell robbantanom ebből az állapotból, mielőtt megint visszaesik a "zokogás-fázisba". Így arra jutottam, beszéltetem egy kicsit, hátha... De megelőzött- Tudod, Lucas utálja ezt a képet. Nem szereti a kiskori ömagát látni. Nem is tudom, miért, sose mondta, én meg nem firtattam. Viszont ismerem a testvéremet, tudom, hogy csak azért nem vette még le azt a képet a polcról, mert tudja, hogy én szeretem. Gondolom, te is tudod, hogy... Hatalmas szíve van, és... -telt meg újra a szeme könnyekkel.
-Nézd, nem kell folytatnod. És Lucasnak sem lesz jobb, ha rögtön gyászolni kezded. Mit mondott az orvos, be lehet menni hozzá?
 -I... Igen, be lehet.
-Na látod. Majd bemegyünk hozzá holnap, és...
-Miért nem ma? -szakított félbe, és a teáját a dohányzóasztalra csapva ugrott fel.
-Azért -kezdtem lassan-, mert még biztos vagyok abban, hogy nem állsz készen arra, hogy lásd. Nate-et is hazahívjuk, nézünk valami filmet, megnyugszol, és holnap, amint lehet, bemegyük Lucashoz. Nem jobb ez így? 
-De... De, igazad van. És... -kezdte, de a mondatát ajtócsukódás szakította félbe. -Megjöttem, emberek! Lucas, haver, nem hiszed el, kit láttam a... -mondta Nate, miközben levette a dzskijét, aztán amikor belépett a nappaliba, megakadt- Hol van Lucas?
-Öhm... Kórházban... Balesete volt... -kezdtem nyugodtan, vigyázva, nehogy Stella megint visszaessen- Viszont még nem mehetünk be hozzá, mert Stella... Khm... Kicsit érzékeny. -Óóó! -kapcsolt Nate, és hangnemet váltott- Öhm... Figyú, csajok, akkor én csinálok még turmixot, oké? És... nézzünk meg egy filmet, jó?
-Nekem tetszik az ötlet -kaptam el a fonalat. Minél inkább lekötjük S-t, annál kevesebbet gondol Lucasra- Stella?
-Jó, oké -motyogta- De ugye holnap bemegyünk a kórházba?
-Hát persze, szívem. Válasszatok valami filmet. Csajos is lehet, nekem megfelel -mosolygott ránk Nate.
-Figyú, Stella, szerintem válassz te valamit, én megyek és csinálok popcornt. Ha kérsz még valamit, csak szólj, oké?
-Jó, persze. És Vic! -szólt utánam- Köszi -mosolyodott el halványan, és a jelenlegi helyzetet tekintve ez hatalmas erőfeszítés lehetett neki. Ezt értékeltem. Komolyan.

Két óra múlva, úton az Eachwood Klinika felé
Stella végre elaludt, Nate pedig vállalta, hogy vigyáz rá, amíg én bemegyek Lucashoz. Tudom, lehet, hogy nem kéne, és bánt is, hogy hazudnom kell Stellának, de muszáj látnom őt, és legalább egy csöppnyi erőt és hitet adni neki. Éreznie kell, hogy törődnek vele, és erre a célra nem épp Stellát kéne "bevetni", mert nem hiszem, hogy bárkinek jót tenne. Tehát be kell mennem hozzá, viszont addig is meg kell erősödnöm lélekben, mert nem biztos, hogy tartani tudom magam. Beszéltem már az orvossal, aki azt mondta, hogy még nagyon kába, de már felébredt pár percre. Nem tudom, mire számítsak, és rettenetesen aggódom. Az orvos, Mr. Garrowan azt mondta, már stabil Lucas állapota, de még semmi nem biztos, úgyhogy egyedül menjek. Nem tudom, mit várjak az egésztől, de abban biztos vagok, hogy előbb kell látnom Lucast, mint hogy Stel látná, mert akkor nagyjából tudni fogom a helyzet komolyságát.

Eachwood Klinika, 22:00
Lucas kórtermének ajtaját bámulom már vagy tíz perce, mégsem merek bemenni. Dr. Garrowan mondta, hogy ébren van, és maradhatok, ameddig szólnak. Épp ezért nem tudom, hogy miért habozok. Ismerem magam, így tudom, hogy hamar, csírájában kell elfojtanom a paráimat, mielőtt teljesen beidilizek tőlük. Szóval vettem egy mély levegőt, és benyitottam. Lucas egyedül volt a kórteremben, aminek örültem, mert eléggé feszélyezve éreztem volna magam. A szoba bal oldalán volt Lucas ágya, ő maga amúgy az ablak felé nézett, de az ajtó hangjára felém fordult, és amint meglátott, fáradt mosoly áradt szét az arcán. A mosolya fáradt volt ugyan, halvány és erőtlen, de nekem ott és akkor mindennél többet jelentett.
-Szia, édes -mosolyodtam el- Hogy vagy?
-Hihetetlen. Hihetetlen vagy, tudod? -nézett a szemembe folyamatosan. Én közben odaértem az ágyához, leültem mellé, és megfogtam a kezét.
-Köszönöm, de... Miért is vagyok hihetetlen?
-Mert most, az éjszaka közepén, egy merev kórházban, egy ilyen borzalom után is képes vagy mosolyogva bejönni ide, mintha minden rendben lenne. Ez olyan dolog, amit nagyon kevesen tudnak. A nővéremnek biztosan nem menne... Apropó, hogy viselte?
-Hátt... Nem lesz zökkenőmentes, de szerintem fel fogja dolgozni. Az egyik legerősebb ember, akit ismerek. Csak stresszhelyzetben... Jó, hogy ott van neki Nate meg te is... Vagyis te már nem... -csuklott el a hangom
-Hé, hé, figyelj -emelte fel az államat- Nincs semmi baj, nem haltam meg.
-De akármi történhetett volna! Mit gondoltál, mit csinálsz? Hm? Komolyan... -kezdtem majdnem kiabálni, de aztán észrevettem magamat- Jaj. Ne haragudj, rettenetesen sajnálom, csak... nagyon megijedtem, tudod? És nem csak én, hanem Stella és Nate is, és... -sírtam el magam ténylegesen.
-Jaj, hallod, ne csináld ezt, oké? Utálom az ilyet, tudod nagyon jól. Nincs is komoly bajom, és tudod, hogy volt a dolog? Egyáltalán nem ittam, hallod? Semennyit sem. Mentem hazafelé, és kábé 10 percre voltam a háztól, amikor kijött az útra elém egy hatalmas fekete kocsi, aztán amint belementem, továbbhajtott. Mintha semmi sem történt volna. És senki nem látta, én is csak épp addig voltam ébren, amíg láttam, hogy elhajtott a kocsi. -Jesszusom! És lett maradandó bajod, vagy...?
-A lábam tört el, de azon kívül semmi komoly, csak zúzódások.
-De... De mi lesz akkor a kosarazással... Az álmoddal...
-Figyelj, ez rutinműtét lesz, addig pihenek, utána is, aztán majd meglátjuk. A kocsim totálkáros, azt is meg kell szereltetni valamiből, úgyhogy dolgoznom kell valamit mankóval... -Figyelj, holnap visszajövök Stelláékkal, hidd el, nem lesz jó, ha ezt megtudja. Nagyon-nagyon szeretünk téged mindannyian, de S az egyetlen, aki úgy szeret téged, ahogyan én sem tudlak soha -szerencsénkre -kacsintottam rá- Úgy, mint egy testvért, abból is a legjobban szeret téged az egész univerzumban. Az egyik legjobb ember, akit ismerek. És úgy kell tudni előadni a sztorit, hogy ne akadjon ki nagyon. Oké?
-Persze. Nagyon-nagyon köszönöm, hogy vigyázol rá. Most neked és Nate-nek kell tartania benne a lelket, máskülönben összeomlik. Kérlek, vigyázz rá nagyon. A műtét a napokban lesz, utána nem sokkal hazamehetek.
-Jó. Nagyon fogsz hiányozni, tudod? De mindennal bejövök hozzád, oki?
-Semmire nem vágyom jobban. Stellnek nem kell mindig itt lennie, szociálisan érzékeny, nem nagyon bírja az ilyen helyeket...
-Mindent megteszek, amit tudok. Figyi, beférek még melléd abba az ágyba? -Nem hiszem -nevetett nagyot Lucas.
-Francba. Akkor el kell mennem, amikor... -kezdtem, amikor belépett az egyik korábban látott nővér.
-Vége a látogatási időnek.
-Jaj, neee! Kérem, csak még két percet adjon!
-Jó, jó. Szerencsétek, hogy én is voltam tini... -mosolygott ránk, majd kiment.
-Oké, két perc. Asszem... -kezdtem, de Lucas hirtelen felém hajolt és megcsókolt. Mindent belesűrítettünk ebbe: hogy mennyire félek, hogy neki mennyire fáj, és hogy mennyire meg vagyunk rémülve. Ennek a hirtelen boldogságnak a nővérke nagyon nem várt hangja vetett véget.
-Jól van, fiatalok, ennyi volt a maximum. Kishölgy, ha nem akarja, higy bezárják...
-Várjon, lehet olyat? -csillant fel a szemem.
-Neeem -kiáltották egyszerre mindketten, mire mindhárman elnevettük magunkat.
-Vigyázz magadra, Stellára meg főképpen! Rendben? -nézett fel rám Lucas.
-Persze. Holnap reggel jövünk. Szia -nyomtam egy puszit az arcára.
Mosolyogva léptem ki a kórteremből és nyomtam meg a lift gombját, amikor az hirtelen kinyílt, és szembetaláltam magam... anyukámmal. Várjunk, MIII???

35. Újabb csapás

Lucasszal visszamentünk hozzánk, ahol szerencsére nem volt senki, így viszonylag nyugodtan össze tudtam pakolni. Bár Lucas azt mondta, hogy addig maradok náluk, ameddig csak akarok, én nem akartam visszaélni a vendégszeretetükkel, mert az is hatalmas dolog és szívesség tőlük, hogy egyáltalán befogadtak. Emiatt tehát csak max. egy hétre való ruhát pakoltam be a bőröndömbe. Na most, itt nem olyan nagy, "na, most elmegyek örökre"-típusú költözésről van szó, tehát vittem, ugye, a bőröndömet, amibe egyúttal az ágyneműmet is tettem (csak huzatot, hogy azt se kelljen kimosniuk); a kistáskámat, amibe a kencéimet tettem; meg az iskolatáskámat, amibe beleraktam minden tételemet, könyvemet, füzetemet, meg a laptopomat is. Tehát készen álltam az indulásra. Azért az étkezőasztalon hagytam egy cetlit, hogy nem raboltak el, hanem csak lelépek egy pár napra. Szerencsére anyáék nem tudnak lenyomozni, mert a GPS jeladó régen nincs bent a telefonomban, és, mivel Lucas szülei és a gyerekek külön élnek, nincs kontakt a két ház között, ergo Lucas szüleit is hiába zargatják anyáék. Így aztán kapkodtuk is magunkat, nehogy valaki az elmenetelünk előtt érjen haza. Szerencsénk volt, nem vett észre bennünket senki, úgyhogy el is indultunk végre. Lucas nővére, Stella egy nagyon szép sorház egyik tagjában él, kedves szomszédokkal, jó és biztonságos környékkel. Egyből jóban lettünk, és, mint megtudtam, Stellának divatcége van, a Stella T's. Fantasztikus kreációi vannak, és mivel én is hasonló (divat/designnal kapcsolatos) pályán képzelem el magam a jövőben, érdeklődtem is nála a gyakornoki állásról. Én eddig nem sok ruhát varrtam, de 10-12 éves korom óta gyárto(tta)m a divatrajzokat, remélve, hogy egyszer még jók lesznek valamire. Nem mellékes persze az sem, hogy kéne a pénz egy saját albérletre. Ezt szóvá is tettem Stellának, miközben megmutatta, hogy mi hol van a házban. Lucas közben elsietett edzésre, és csak estefelé ígérte a visszajövetelt, így kihasználtuk az alkalmat egy kis csajos csevejre. Stella mesélt ruhákról, a házról, az életéről, én meg elregéltem neki, hogy hogy is kerültem ki a "családi fészekből". Megrökönyödve hallgatott, aztán, látva, hogy ez elég érzékeny téma, szinte azonnal váltott, és megmutatta a vendégszobát. Csinos, rendezett, krémszínű szoba volt, egy kis tévével, íróasztallal és szekrénnyel. Megágyaztunk, majd ittunk egy-egy gyümiturkixot, amit Stella barátja, Nate készített nekünk (ő mixer :)), tehát összességében nagyon bejött a helyzet -az okokat nem figyelembe véve. Khm. Szóval estefelé járt az idő, amikor Lucas felhívott.
-Szia, kicsim, most végeztem, vigyek haza valami junk foodot? -kérdezte.
-Várj, egy pillanat, megkérdezem Stellát... Azt mondja, pizza jó lenne, ha azt tudsz hozni.
-Persze, akkor milyen legyen?
-Hmm... Nekem legyen valami babos-zöldséges, Stellának meg hawaii.
-Okké, akkor kábé húsz perc és ott vagyok.
-Jójó, siess!
-Most siessek, vagy jó pizzát akarsz? -kérdezte nevetve.
-Őszinte legyek vagy kedves? -kérdeztem vissza, mire mindketten felröhögtünk.
-Ott a pont. Húsz perc. Ha sör is lesz, talán tizenöt...
-Ha-ha. Menj inkább, jó? -noszogattam, persze csak viccből.
-Repdesek a pizzéria felé -röhögött.
Mikor letettük a telefont, Stella vigyorogva nézett rám.
-Na, mi van? -néztem rá mosolyogva.
-Semmi, semmi. Csak azt akartam megjegyezni, hogy ha megbántod az öcsémet, kitekerem a nyakadat.
-Remek kilátások -vihogtam fel- Na. Komolyan. Eszem ágában sincs bármivel is megbántani Lucast. Nagyon szeretem, és mindennél fontosabb nekem. Ne mondd neki, de az elején féltem egy kicsit, hogy nem lesz-e káros a kapcsolatunkra, ha ismeretségünk második hetében összejövünk... Viszont rájöttem, hogy ha Lucasnak fontos valaki, nem tétovázik sokat -vigyorodtam el én is.
-Gyönyörűek vagytok együtt, és Lucast sosem láttam még ilyen boldognak, mint veled. Nem szeretném, ha csalódnia kellene. Meg persze az sem mindegy, hogy... -kezdte, de mielőtt befejezhette volna a modatot, telefoncsörgés szakította félbe. -Bocs, egy pillanat. Halló? -szólt bele a telefonba- Hogy mi? Nem, nem, nem -gördült le az első könnycsepp S arcán- Ez nem történhet meg! De hol...? És mi...? Meg egyáltalán...? Rendben, értem. Máris indulunk. Viszhall -tette le, én meg azonnal odaugrottam hozzá, hogy megöleljem. A tartása olyan volt, mint egy szobornak, szerintem fel se fogta, mi történik vele, és inkább csak magának suttogta:
-Lucasnak balesete volt.

34. Paternal issues... (Apai problémák)

Hát, amikor azt reméltem, hogy nyugtom lesz, hát, tévedtem. De még mekkorát! Az egész azzal kezdődött, hogy apa elkezdett szekálni mindenféle miatt. Először az egyetlen (!) fizika négyesem miatt. Aztán jött Lucas, majd a barátaim. És még nem volt elég: beleszólt a zsebpénzem elosztásába, valamint a szobám állítólagos rendeztlensége is terítékre került. Aztán voltam közben Stone dokinál, aki megállapította, hogy a szívcsakrámon kell dolgozni. Nem értettem, hogy ez mit jelent, de talán ez is olyan "orvosi szakvélemény", vagy mi. Mindegy is, most nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy amint apa és Matty megtudták ezt, azonnal elkezdtek cseszegetni az egésszel, úgyhogy újabban meg sem lepődöm a "pszicho", és hasonló megszólításokon. Ez is kiakasztó, viszont mindennek a tetejébe érzelmi nyomoronc lettem, tehát minden apró, kicsit is megható vagy szomorú dolog miatt rajtam van a sírógörcs. Rosszabb esetben el is törik a mécses. Előbbire jó példa, amikor reggel elaludtam, és nem volt időm se zuhanyozni, se kávézni. Utóbbi pedig legutóbb matek után jelentkezett, amikor nem tudtam egy egyenlet megoldását, leblokkolt az agyam, és totál szétestem. Persze ott van mindemellett a suli, amivel rengeteg stressz jár, na meg a kilencedikes csitrik is az agyamra mennek. Tehát totál kész vagyok, így örülök is, hogy ki tudom ereszteni egy kicsit a gőzt. Szóval, kábé így néz ki egy napom:
 -reggel felkelek, összeszedem magam, megreggelizem, apám beszól a szerkóm miatt (egyenruháért szónokol minden nap, pedig  messze nem öltözöm úgy, mint pl. a kilencedikesek. Pff...)
 -Lucas értem jön, kidühöngöm magam neki, majd elvisz a suliba, ahol igyekszem minden erőmet bevetve kijavítani a fizikát és mindenből jó eredményt produlálni
 -hazamegyünk a csajokkal, megírjuk a házikat, apám akadékoskodik (de úgy, mint egy katonatiszt)
 -vagy filmet nézek és salátát eszem, vagy elmegyek edzeni, hogy kieresszem a gőzt, vagy pedig átjön Lucas, és egy kicsit együtt vagyunk (nem úgy; bocs, pikáns képzeletű olvasók :)), apám persze ebbe is beleköt
 -Lucas általában nem marad vacsira (megértem), úgyhogy egyedül kell végighallgatnom apám papolását
 -egy kis wellness, aztán nyomás aludni, előtte pedig jöhet (mint a nap lezárásaként) egy kis szívózás apámtól
Hát, igen. Oké, oké, tudom, nem kéne kiakadnom, de egyszerűen kiakasztó, hogy apám hogy viselkedik! Lejárat nemcsak a család, hanem a barátaim és a barátom (!!!) előtt is, és egyszerűen azt érzem, hogy oké, hogy meg akar védeni, meg félt, de ez már túlmegy minden határon! Olyanokat mond nekem, rám és rólam, amik egyrészt nem mindig szalonképesek, másrészt rettenetesen bántóak. Persze ezt nem tudhatja meg (mármint, hogy engem bánt a viselkedése), mert akkor úgy érezné, hogy király, na, nyertem ma is. Márpedig ezt nem hagyhatom. Így én is felveszem a kesztyűt, és megvédem magam. Nem egyszer végződik ez fenyegetéssel, rángatással, vagy akár ütésekkel. Huh. Oké. Ez így elég durva. Na mindegy, inkább rátérek konkrétan a mai napra, ami szintén elég durvára sikerült... Több értelemben is... :(:
Szóval reggel felkeltem, viszonylag hamar elkészültem, mert szerencsére nem vettem észre pattanást az arcomon, így csak a kedvenc BB krémemet használtam. Lementem reggelizni, és már fel voltam készülve a reggeli kiakasztásadagra apám "jóvoltából", így nem ért váratlanul, amikor elkezdett ordítani, amint meglátott.
-Te jó ég! Jézusom! Reggel negyed nyolc van, és mit látok? Hogy a lányom egy szál miniszoknyában igyekszik lefelé a lépcsőn! Mégis hogy gondoltad ezt, ifjú hölgy? Hm? Hmmm? -üvöltötte az arcomba, nem kicsit leköpve közben.
-Neked is napsütéses szép jó reggelt -motyogtam- Oké, először is. Ez nem miniszoknya, hanem teljesen normális hossz. Meleg van, és nem járhatok mindig hosszú gatyában, apa! Ráadásul ki kell élvezni a vénasszyonyok nyarát, amíg tart. Aztán utána majd "normálisan" -rajzoltam idézőjelet a levegőbe- fogok öltözködni. Jesszus, min fogsz akkor sopánkodni -kérdeztem mintegy magamtól, miközben kinyitottam a hűtőt a tej után kutatva.
-Mit motyorogsz? Na gyerünk, most legyen nagy a szád!
-Tudod, épp azt akartam mondani, hogy keresned kéne télig mást, amin sopánkodhatsz, mert akkor már nem lesz igazán aktuális a szoknya... Na, mindegy is, majd mondasz még ilyeneket délután, ebben biztos vagyok -feszítettem tovább a húrt- Ja, és azt csak csendben megjegyezném, hogy most megüthetsz, mert nem érdekel. Csak mások szemében fogsz esni egy hatalmasat, ha megütsz egy kiskorút... Vagyis még kiskorú... Nem hiszem, hogy sokat kéne várni, és elhúzok innen, mert egyszerűen nem tudok tovább együtt élni egy ilyen... -mondtam volna valami igazán bántót, de abban a pillanatban hatalmas ütést éreztem a fejem jobb oldalán, amitől a konyha kövére zuhantam, a müzlistál ki a kezemből, a kezemet meg épp a fejem alá tudtam kapni, nehogy a fejem törjön össze. A müzlistál már nem volt ilyen szerencsés. Apám nem szólt semmit, csak nézett rám, de úgy, mint egy őrült. Vagy mit aki lekéste az utolsó (ezer) kezezést. Esetleg mindkettő. Mindegy. Egyszerre elnémultam, szó nélkül fogtam a táskámat, és kiviharzottam a házból. Asszem, az ajtót is becsaptam, nem tudom már, hogy mennyire, mert kábé a konyha és a bejárati ajtó között olyan zokogásroham jött rám, amit alig bírtam a udvarig bent tartani. Nem csoda, hogy Lucas úgy nézett rám, ahogy, el tudtam képzelni, hogy hogy nézhettem ki.
-Jézusom, mi történt veled? -kérdezte őszinte aggodalommal a hangjában. Ösztönösen gyorsabban mentem (már amennyire a könnyeimtől láttam), és tovább zokogtam, akkor is, amikor átölelt. Bár egy kicsit megnyugodtam, attól még mindig őrületesen fájt. És nem, nem csak a foltról beszélek a fejem bal oldalán...
-Nem... aka-ha-rok... beszé-hé-l-ni... ró-hó-laaa... -zokogtam a fejem a vállába fúrva.
-Pedig muszáj. Na. Gyere, ülj le -vezetett a kocsihoz, és érzésem szerint letett a hátsó ülésre- Mi ez a folt? És a pukli a másik oldalon? Miért vagy kiborulva, és... -kezdte, de megakadt. Nem hülye, azonnal levonta a következtetést- ...apád?
Válaszul csak bólogattam, de aztán rájöttem, hogy ez nem a legjobb ötlet, mert minden mozgatás nélkül is rettentően fáj a fejem.
-Oké, most azonnal megyünk az ügyeletre! Nem érdekel, hogy nem akarod, muszáj, oké? Aggódom miattad. Nagyon. Tessék, itt egy zsepi -nyújtotta oda a csomagot- Most pedig elmagyarázod, hogy mi folyik itt. Ezt apád csinálta?
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, percek vagy órák, a lényeg, hogy egyszer csak összeszedtem magam annyira, hogy el tudtam mondani az egészet. Persze Lucas tudott már az apa-sztoriról, de ennyire részletesen ő sem volt tisztában a helyzettel.
-Jézusom. Oké, most azonnal elmegyünk innen -taposott a gázba. Én időközben beültem az anyósülésre, és szipogva tovább magyaráztam Lucasnak arról, hogy mi is volt pontosan. Megemlítettem azt is, hogy enyhén flegma voltam, de szerintem ebben a helyzetben totál érthető. Lucas a pártomat fogta (nem elfogultságból. Na jó, talán egy kicsit :)
Bementünk az ügyeletre is, de ott se tudtak sok mindent mondani, csak azt, hogy jegeljük, és várjuk, hogy lemenjen a duzzanat. Nem kérdezték, hogy honnan szereztem a csini kis foltomat; ez, gyanítom, azért volt, mert Lucas beszélt az orvosokkal korábban. Gondolom, nem akart felidegesíteni, nehogy még jobban kiboruljak. Ez aranyos tőle. :) ♥
Ezután pedig következett a dilemma: hogy hova menjek. Előzőleg betelefonáltunk a titkárságra, hogy beteg vagyok, valamint a csajoknak is szóltam, hogy nem megyek ma suliba. Nem kérdezték, hogy miért, de ismerem őket, és tudom, hogy suli után az első dolguk lesz eljönni hozzám... Csak nem haza. Vagy mégis? Nem tudom. Ezt szóvá is tettem, amint elcsitult egy kicsit a fájdalom a fejemben.
-Jó. És most hova?
-Én is ezen gondolkozom. Az tuti, hogy haza nem mehetsz. Apád egy elvetemült barom, már bocs -nézett rám bocsánatkérően- Így nem maradt más, mint hogy... -kezdte, de egy rugóra jár az agyunk, rájöttem, hogy mit akar mondani. Vagyis azt hittem...
-... hogy átmenjek Laurenékhez egy időre.
-Mi? Nem. Úgy értettem, hogy hozzánk költözz egy időre. Vagyis nem hozzánk-hozzánk, mert anyám egy tipikus házisárkány, hanem a nővéremhez, ahol én is lakom egy ideje. Egy tök jó kis lakás egy sorházban elég messze a házatoktól, elég közel a sulihoz. Jó lesz?
-Figyelj, ez nagyon kedves tőled, de nem akarok a terhetekre lenni. Inkább hazamegyek és...
-Nem -mondta nyugodtan, mégis parancsolóan- Nem fogom hagyni, hogy visszamenj oda. Nem hagyhatom, hogy bajod essen. Nem bírnám ki... -mondta, mire totál elolvadtam -szokás szerint.
-Tudod -néztem mlyen a szemébe- Nem tudom, mi a rosszabb. Viselni apám ámokfutását, vagy hallgatni ezeket a hihetetlenül cuki monológokat, tudva, hogy úgyse tudok mit mondani rá -mosolyogtam el félig.
-Ajj, de kis hülye vagy, gyere már ide -húzott magához jobban. Ja, amúgy még a kórház parkolójában voltunk, amikor ez történt... :) -Na gyere, meg kell oldanunk ezt. Szóval. Most szépen hazaviszlek, összepakolunk neked pár cuccot, és elmegyünk a nővéremhez.
-De...
-Nincs de. Találkoztál már vele, ismer és bír téged, ne hülyülj már! Naaa -nézett rám nagy szemekkel.
-Oookééé, de csak mert ilyen szépen nézel -vigyorodtam el, mire megcsókolt. Khm. Hosszan. :) És akkor leesett (sokadszorra), hogy nem kicsit szerelmes vagyok... :) ♥ Na meg az is, hogy nagyon kell sietnem a pakolással, hogy minél előbb -ha csak közvetve is, de- összeköltözhessek a barátommal. OMG!!! :) ♥♥♥

33. Egy nyugalmasabb fokozat

Hú. Rettentesen megijedtem, és ugyan nagyon próbálkoztam, semmivel se tudtam Laurent eltántorítani attól, hogy eljöjjön hozzánk (na meg persze nem is akartam megbántani), úgyhogy este pontban hétkor beállított hozzám egy nagy táskával.
-Szia! -üdvözölt vigyorogva, és maga volt a megtestesült boldogság. Annyira aranyos volt, hogy nem akartam elrontani az örömét, így magamra erőltettem egy mosolyt, és elkezdtem magyarázni a kencékről, magazinokról és relaxációs kellékekről, amiket beszereztem. De persze ezúttal sem tudtam átverni, azonnal látta, hogy gáz van.
-Oké, oké, figyelj, ez mind szép és jó, de látszik rajtad, hogy baj van. Mi volt az, amiről beszélni akartál velem?
-Hát... Nem is tudom... Oké. Bármi is történjen velem a következőkben -emeltem meg a hangomat, hogy akár "NoName" is hallja. Hogy ezt miért csináltam...? :D-, nem érdekel, mert el kell mondanom neked, hogy van valaki, egy névtelen szám és usernév, aki írogat nekem a tavalyi pomponválogató óta. A pohár akkor telt be, amikor egy órája egy kő kitörte az ablakomat, és majdnem nekem repült, és egy cetli volt rajta, és...
- Úristen! És ugye nem lett semmi bajod?
-Nem, persze, hogy nem. Csak megijedtem. Az a baj, hogy nem szólhatok senkinek, neked is csak úgy mondhatom el, hogy év eleje óta visszatértek az üzik, és nem bírtam már... Nem is tudod, mennyire örülök, hogy végre valaki más is tudja! Persze nem akarlak terhelni, csak...
-Nézd, fontos vagy nekem, bármit megtennék érted, de ez még egy kicsit nekem is sok.
-Megértem. De most az lesz a legjobb, ba elfelejtjük ezt. Inkább gondolkodjunk azon, hogy hol alszunk, mert az ablakot holnap hozzák helyre leghamarabb, addig le lesz takarva. Hol tudunk aludni szerinted?
-A gardrób nem külön helyiség?
-Dee, végül is... Tavaly nyáron tettünk közéjük egy elhúzható ajtót... Ott tudunk aludni. Oké. Figyi, én lemegyek a nasikért, te meg addig megkeresnéd a DVD-k közül azokat, amiket nézni akarsz?
-Persze. Úúú, van avokádós maszkotok? -csillogott Lauren szeme.
-Aha, a jobb oldali kisszekrény harmadik polcán -nevettem el magam.
-Jójó, akkor előkeresem.
Lemenőben voltam a konyha felé, amikor elcsíptem egy mondatfoszlányt.
-..., viszont látom, hogy van vele valami. Valami nem stimmel.
-Talán csak Lucasszal van valami. Gloria, nyugodj meg, semmi baj -hallottam apa hangját a szüleim szobája felől. Tehát ezek rólam diskurálnak. Fantasztikus. Viszont nem akartam elárulni nekik, hogy hallottam őket, gyanútlan fejjel mentem el az ajtajuk előtt, úgy, mint akinek fel sem tűnik, hogy épp akkor hallgatnak el, amikor lépteket hallanak. Hmm... De nem is volt időm ezen gondolkodni, mert amikor lementem a konyhába, és belenéztem a filmbe, amit Matt nézett (valami akció...), az ablakból láttam, hogy az utcán épp Bridgit pasija, James áll, és egy gyanúsan forgolódó embernek ad egy zacskót. Mi vaaan?! James dílerkedik???!!! :O

Másnap reggel épp azon gondolkodtam, hogy mit vegyek fel, amikor Lauren kiszólt a fürdőből, és mivel a hangja egyre közeledett, arra következtettem, hogy kijön onnan -micsoda logika! :P Szóval kiszólt.
-Figyi, köszi, hogy itt alhattam az éjjel, nagyon sokat jelent -mosolygott rám. Neki jó, elhozta a ruciját, sminkelt, és már kész is volt. Bezzeg én még pizsiben, smink nélkül keresgéltem a megfelelő darabokat.
-Nagyon szívesen, tényleg, de most fogalmam sincs, hogy mit vegyek fel. Ötlet? -álltam félre, hogy jobban belelásson a szekrénysorba.
-Hmmm... Mivel a dzseki mindenképpen kell, a barna bőrdzsekit és a világos farmert javaslom a sárga, virágos blúzoddal és arany kiegészítőkkel -adta a kezembe az említett dolgokat. Felvettem a rucikat, meg egy barna övet a derekamra, a blúz fölé.
-Wow, ez nagyon csini, köszi a tippet -szóltam ki ezúttal én, miközben felvittem a színezett, vitaminokkal teli BB krémemet, mintegy alapozóként.
-Nincs mit. Na, mi lesz a reggeli?
-Hmm... Elvileg omlett, de nem biztos -mosolyodtam el. Jó volt újra mosolyogni, élvezni mindent, és nem görcsölni! Remélem, mostantól nyugtom lesz egy kicsit...

32. Te jó ég...!

De én tényleg le akartam mondani! Ezzel kezdődött! Komolyan! Ajjj, a jó francba! Na jó, az úgy volt, hogy, ugye, "NoName" üzenete után épp hívtam volna Laurent, hogy ugrott a program, mert... Valamit kitaláltam volna! Basszus. De mikor épp lenyomtam volna a "hívás" gombot, eszembe jutott, hogy anyám mondta, hogy lelépnek estére. Én ezt nem akartam, mert sokkal jobb lett volna, ha, mondjuk, a nappaliban társasoznak Mattyvel, vagy valami, amíg én (vagy Laurennel vagy nélküle) a szobámban vagyok. Merthogy egyedül a házban, éjszaka... Nem, nem lett volna jó. Ha lemondom L-t, ha nem. Viszont ahhoz, hogy a szüleim lemondják a bowlingozást, kellett egy indok. És nem, a "félek egyedül" a tizennyolchoz közeledve nem állja meg a helyét. Így el kellett mondanom egy részletet az igazságból. Jobb, ha én mondom el, inkább, mint hogy apám rendőrbarátai szedjék ki belőlem -ki tudja, hogyan... Tehát elmondtam anyának, hogy van egy névtelen zaklatóm, és nem akarok találkozni vele éjnek évadján. Anya erre, khm... Hogy is mondjam, nem úgy reagált, ahogy az egy normális anyától elvárható (lenne). Konkrétan röhögőgörcsöt kapott. Én meg csak bámultam rá. Nem hiszem el!
-Anya, ez halál komoly. Mi lenne, ha meghallgatnál, és esetleg komolyan is vennél? -néztem rá szemrehányóan.
-Bocs, kicsim, oké... De ez komoly?! Ja, hát az más. Akkor telefonálok egyet.
-Mégis kinek?
-Dr. Stone-nak.
Jaj ne, csak Stone dokit ne! Ő a nagyi pszichológusa, egy középkorú nő, aki agyban turkál. Ajjaj, most hozzá akar küldeni? Neeeee!!!
-Jaj, anya, el se hiszem, hogy bevetted! -nevettem fel erőltetetten, minden átmenet nélkül- Csak vicc volt, házi... Irodalomra. El kellett hitetnünk egy bizonyos helyzetet valakivel. Itt a felvevőm is -mutattam a mobilomra, mintha tényleg felvettem volna a beszélgetést- Jaj! -kiáltottam fel- Mégsem indítottam el a felvevőt! Másvalakivel kell próbálkoznom! Ne szólj senkinek, fontos osztályzatom függ ettől -impróztam anyámnak.
-Ahha. De akkor is el kell menned a dokihoz, max. megállapítja, hogy semmi bajod.
-De anya...
-Elmész és kész! Vita lezárva.
-Ajjj. Jó. Ha ez kell, hogy megnyugodj... Viszont akkor se menjetek el ma este, mert lehet, hogy áthívom Laurent, és te mondtad, hogy nem szeretnél egyedül hagyni minket -dobtam be az adu-ászt. Ha anya nemet mond, saját magát hazudtolja meg.
-Oké, maradunk.
-Köszi.
-Nincs mit. Viszont ettől függetlenül el kell menned dr. Stone-hoz! Nem úszhatod meg! -mindta anyu, mire elröhögtem magam.
Nem sokkal később még mindig Laurenen járt az eszem, mikor megcsörrent a telefonom. Lucas volt az.
-Szia -köszöntem. Lucas érezhette rajtam, hogy valami nem oké, és ennek hangot is adott:
-Valami gáz van? Olyan fura a hangod.
-Ja, semmi, semmi, csak... -akadtam meg.
-Figyelj, mondd el, jó? Hátha tudok segíteni.
-Lucas, aranyos vagy, de nem nagyon tud segíteni senki... -ködösítettem.
-Jaj, ne már, mondd el, oké? Jobb lesz, hidd el.
-Jó, oké. Bízom benned, de meg kell ígérned, hogy senkinek sem mondod el.
-Ez nem alap? -kérdezett meglepetten.
-De, köszi. Szóval van valaki, aki egy ideje... -kezdtem, de aztán újabb sms-em érkezett- Bocs, sms-em jött. "Ej-ej, Victoria, nem ajánlom, hogy Lucas megtudja a kis titkunkat, mert akkor mást is meg fog tudni... -NoName". Na. Szinte már számítottam is rá. Viszont nem akartam rettegésben élni, meg akartam mutatni, hogy nem félek. -Na, itt vagyok. Csak Lauren volt. Szóval van valaki, aki egy ideje... -kezdtem újra, amikor egy nagy kő repült be az ablakomon, kitörve azt, végül (mivel szerencsére az ablaktól távol álltam- a lában előtt ért földet.
-Mi volt ez? Vic? Kicsim, élsz még? -kérdezte hatalmas aggodalommal a hangjában.
-I-i-igen, azt hiszem, semmi bajom. Figyelj, hallom, hogy jönnek felfelé a szüleim, le kell tennem. Majd hívlak -mondtam, és válaszra sem várva megszakítottam a hívást. Óvatosan kinéztem az ablakkereten, de sehol nem volt senki. Aztán felemeltem a követ, és láttam, hogy van rajta egy cetli. "Vigyázz, V, nehogy megsérüljön valaki... -NoName".