37. Kusza szálak

Eachwood Klinika, 23:15
-A... Anya? Mit keresel te itt? -kérdeztem a lehető leghűvösebben.
-Azért jöttem, hogy beszéljek veled. Apádról... -kezdte, de félbeszakítottam.
-Tudom, mit akarsz mondani. Hogy megbánta, meg hogy bocsássak meg neki, meg...
-Nem. Egyáltalán nem, épp ellenkezőleg. Beadtam a válókeresetet már régen, apád ezért művelte azokat a vállalhatatlan dolgokat veled... Mert azt hitte, hogy te beszéltél rá erre. Persze mondtam, hogy erről szó sincs, de hiábavaló volt. Mindenben igazad volt, de csak egy-két hónapja fogtam fel teljesen. Azóta vannak komolyabb problémáink. Nézd, hajlandó vagy meghallgatni az egész történetet? -a hangjában nem volt gúny, csak valami hihetetlen mértékű elkeseredettség, ami csak még inkább arra késztetett, hogy meghallgassam.
-Rendben. Gyere, üljünk le -húztam a folyosói székek felé, mert anyának fel se tűnt, hogy a lift ajtajában állunk.
-Köszönöm. Szóval apád a munkájában egy zseni, de a magánéletben egy roncs. De gondolom, ezt neked felesleges magyaráznom... sajnos. Ezt te is tudod és tapasztaltad, ami egy szörnyű dolog. De amikor megismerkedtem vele, egyáltalán nem volt ilyen. A gimiben nagyon aranyos, kedves srác volt. Talán kicsit visszahúzódó, de... nem ilyen. A főiskola idejére másik városba utazott, így csak hétvégeken találkoztunk, akkor viszont nagyon figyelmes volt, mindig meglepett valamivel. És amikor összeházasodtunk, őrjöngött, amikor megtudta, hogy nem fiú lesz az elsőszülött gyereke. Persze te ebből alig érzékeltél valamit, meg, ugye, nem is emlékszel rá, de nekem az rettenetes volt. Az az időszak... Tudod, milyen érzés azt hallani egy közös kis csodával kapcsolatban, hogy milyen tökéletlen? Tudod? És apád helyett is szégyelltem magam, hogy nem tudunk mindent megadni neked, és magamat okoltam az egészért, és... és rájöttem, hogy egy csődtömeg vagyok és... -zokogott fel anya. Én is alig bírtam ki sírás nélkül -már másodszor aznap. Ez rekordnak számít?
-Hé, anya... Nem vagy csődtömeg, oké? A legjobb ember vagy a világon. Apa pedig mehet a francba, ha ezt nem vette észre -dramatizáltam direkt, és bejött, amit akartam. Valószínüleg a megfogalmazásom miatt, de anya elnevette magát- Na, van még a sztoriból?
-Ó, igen, persze. Ne haragudj...
-Semmi baj. Szóval?
-Tehát megszülettél, és sorra jártad ki az iskolákat, egyre nagyobb lettél, és egyre több olyan vonásod lett, amit apád nem tudott elviselni. Ilyen például a talpraesettséged, a függetlenséged, hogy meg tudsz állni a saját lábadon, hogy van önálló véleményed... Ezek azok a dolgok, amik miatt apád nem tudott normálisan viselkedni sem veled, és lassan senki mással sem. Aztán belépett az életedbe Lucas, akivel nagyon boldog voltál, és vagy a mai napig. Apád nagyon haragudott rá, mert azt hitte, hogy direkt ellene hangol téged ez a fiú, és most is haragszik, mert meggyőződése, hogy hozzájuk mentél el szó nélkül... Nem mondom, hogy okod nem volt rá, de akkor is... Nagyon megijedtem én is meg Matty is. Gyere haza, kérlek! -fogta meg a kezemet anya.
-Figyelj, anya, szívesen mennék, csak vigyáznom kell Lucas nővérére, Stellára... Nagyon megviselte, hogy Lucasnak autóbalesete volt... Most is nála voltam bent.
-Ó, nagyon sajnálom... Mi történt?
-A pizzázóból jött hazafelé, a sulitól nem messze, amikor valami őrült kihajtott elé, és...
-Várj! Mikor történt ez?
-Nem is tudom, este nyolc körül talán. Miért?
-Mert azt hiszem, tudom, ki okozta a balesetet.
-Tudod? Ki volt az? Jelentsük fel!
-Apád volt az.

36. "Supergirls don't cry..."

Sziasztok! :)
Mielőtt elkezdeném ezt a bejegyzést, mondom, hogy mostantól időpontok is lesznek az egyes jelenetek előtt, hogy ne kelljen minden napot külön írni. A napok nem lesznek megszámozva, csak az idő lesz feltüntetve.

-Admin


Stella háza, 19:40
-M... Mi? -meredtem Stellára, aki maga sem volt éppen a helyzet magaslatán. Teljesen összezuhant.
-A... A pizzériából jött haza... hazafelé, és... és... és... -ismételgette, mint egy beragadt lemezjátszó.
-De egyáltalán hogy és miért és... -rengeteg kérdésem lett volna, de inkább nem tettem fel őket, mert láttam, hogy S teljesen kiakadt, így nekem kell a legnyugodtabbnak lennem, és megnyugtatni őt, hogy legalább valami minimális infót kicsikarjak belőle- Oké, Stella, gyere, ülj le, jó?- próbálkoztam, mert tudtam, hogy nem lesz jobb neki, ha áll, és úgy esik össze- Figyelj, hol van Nate?
-Ne... Nem tudom... Talán dolgozik... És... -csuklott el a hangja újra.
-Oké, figyelj. Most ülj le ide -ültettem le a kanapéra-, és próbálj nagyokat, mélyeket lélegezni. Jó? Én addig főzök neked egy teát.
-Jó... A tea jó lesz, kö... köszi.
-Ne köszönd. Még ne.
Miután megfőztem a teát, láttam, hogy Stella jobban lett egy kicsit, vagyis már nem nagyon-nagyon sírt, csak pityergett, és sütött az arcáról, hogy rettenetesen megijedt.
-Nézd, Stella, itt a teád. Három kanál mézzel, ahogy szereted.
-Köszi -suttogta, de közben láttam, hogy meredten bámul egy pontot, és mereng valamin. Követtem a tekintetét, aztán fájdalmasan lehajtottam a fejem. Egy kiskori kép volt Lucasról. Nekem is hatalmas gombóc lett a torkomban, és úgy ítéltem meg, hogy ki kell robbantanom ebből az állapotból, mielőtt megint visszaesik a "zokogás-fázisba". Így arra jutottam, beszéltetem egy kicsit, hátha... De megelőzött- Tudod, Lucas utálja ezt a képet. Nem szereti a kiskori ömagát látni. Nem is tudom, miért, sose mondta, én meg nem firtattam. Viszont ismerem a testvéremet, tudom, hogy csak azért nem vette még le azt a képet a polcról, mert tudja, hogy én szeretem. Gondolom, te is tudod, hogy... Hatalmas szíve van, és... -telt meg újra a szeme könnyekkel.
-Nézd, nem kell folytatnod. És Lucasnak sem lesz jobb, ha rögtön gyászolni kezded. Mit mondott az orvos, be lehet menni hozzá?
 -I... Igen, be lehet.
-Na látod. Majd bemegyünk hozzá holnap, és...
-Miért nem ma? -szakított félbe, és a teáját a dohányzóasztalra csapva ugrott fel.
-Azért -kezdtem lassan-, mert még biztos vagyok abban, hogy nem állsz készen arra, hogy lásd. Nate-et is hazahívjuk, nézünk valami filmet, megnyugszol, és holnap, amint lehet, bemegyük Lucashoz. Nem jobb ez így? 
-De... De, igazad van. És... -kezdte, de a mondatát ajtócsukódás szakította félbe. -Megjöttem, emberek! Lucas, haver, nem hiszed el, kit láttam a... -mondta Nate, miközben levette a dzskijét, aztán amikor belépett a nappaliba, megakadt- Hol van Lucas?
-Öhm... Kórházban... Balesete volt... -kezdtem nyugodtan, vigyázva, nehogy Stella megint visszaessen- Viszont még nem mehetünk be hozzá, mert Stella... Khm... Kicsit érzékeny. -Óóó! -kapcsolt Nate, és hangnemet váltott- Öhm... Figyú, csajok, akkor én csinálok még turmixot, oké? És... nézzünk meg egy filmet, jó?
-Nekem tetszik az ötlet -kaptam el a fonalat. Minél inkább lekötjük S-t, annál kevesebbet gondol Lucasra- Stella?
-Jó, oké -motyogta- De ugye holnap bemegyünk a kórházba?
-Hát persze, szívem. Válasszatok valami filmet. Csajos is lehet, nekem megfelel -mosolygott ránk Nate.
-Figyú, Stella, szerintem válassz te valamit, én megyek és csinálok popcornt. Ha kérsz még valamit, csak szólj, oké?
-Jó, persze. És Vic! -szólt utánam- Köszi -mosolyodott el halványan, és a jelenlegi helyzetet tekintve ez hatalmas erőfeszítés lehetett neki. Ezt értékeltem. Komolyan.

Két óra múlva, úton az Eachwood Klinika felé
Stella végre elaludt, Nate pedig vállalta, hogy vigyáz rá, amíg én bemegyek Lucashoz. Tudom, lehet, hogy nem kéne, és bánt is, hogy hazudnom kell Stellának, de muszáj látnom őt, és legalább egy csöppnyi erőt és hitet adni neki. Éreznie kell, hogy törődnek vele, és erre a célra nem épp Stellát kéne "bevetni", mert nem hiszem, hogy bárkinek jót tenne. Tehát be kell mennem hozzá, viszont addig is meg kell erősödnöm lélekben, mert nem biztos, hogy tartani tudom magam. Beszéltem már az orvossal, aki azt mondta, hogy még nagyon kába, de már felébredt pár percre. Nem tudom, mire számítsak, és rettenetesen aggódom. Az orvos, Mr. Garrowan azt mondta, már stabil Lucas állapota, de még semmi nem biztos, úgyhogy egyedül menjek. Nem tudom, mit várjak az egésztől, de abban biztos vagok, hogy előbb kell látnom Lucast, mint hogy Stel látná, mert akkor nagyjából tudni fogom a helyzet komolyságát.

Eachwood Klinika, 22:00
Lucas kórtermének ajtaját bámulom már vagy tíz perce, mégsem merek bemenni. Dr. Garrowan mondta, hogy ébren van, és maradhatok, ameddig szólnak. Épp ezért nem tudom, hogy miért habozok. Ismerem magam, így tudom, hogy hamar, csírájában kell elfojtanom a paráimat, mielőtt teljesen beidilizek tőlük. Szóval vettem egy mély levegőt, és benyitottam. Lucas egyedül volt a kórteremben, aminek örültem, mert eléggé feszélyezve éreztem volna magam. A szoba bal oldalán volt Lucas ágya, ő maga amúgy az ablak felé nézett, de az ajtó hangjára felém fordult, és amint meglátott, fáradt mosoly áradt szét az arcán. A mosolya fáradt volt ugyan, halvány és erőtlen, de nekem ott és akkor mindennél többet jelentett.
-Szia, édes -mosolyodtam el- Hogy vagy?
-Hihetetlen. Hihetetlen vagy, tudod? -nézett a szemembe folyamatosan. Én közben odaértem az ágyához, leültem mellé, és megfogtam a kezét.
-Köszönöm, de... Miért is vagyok hihetetlen?
-Mert most, az éjszaka közepén, egy merev kórházban, egy ilyen borzalom után is képes vagy mosolyogva bejönni ide, mintha minden rendben lenne. Ez olyan dolog, amit nagyon kevesen tudnak. A nővéremnek biztosan nem menne... Apropó, hogy viselte?
-Hátt... Nem lesz zökkenőmentes, de szerintem fel fogja dolgozni. Az egyik legerősebb ember, akit ismerek. Csak stresszhelyzetben... Jó, hogy ott van neki Nate meg te is... Vagyis te már nem... -csuklott el a hangom
-Hé, hé, figyelj -emelte fel az államat- Nincs semmi baj, nem haltam meg.
-De akármi történhetett volna! Mit gondoltál, mit csinálsz? Hm? Komolyan... -kezdtem majdnem kiabálni, de aztán észrevettem magamat- Jaj. Ne haragudj, rettenetesen sajnálom, csak... nagyon megijedtem, tudod? És nem csak én, hanem Stella és Nate is, és... -sírtam el magam ténylegesen.
-Jaj, hallod, ne csináld ezt, oké? Utálom az ilyet, tudod nagyon jól. Nincs is komoly bajom, és tudod, hogy volt a dolog? Egyáltalán nem ittam, hallod? Semennyit sem. Mentem hazafelé, és kábé 10 percre voltam a háztól, amikor kijött az útra elém egy hatalmas fekete kocsi, aztán amint belementem, továbbhajtott. Mintha semmi sem történt volna. És senki nem látta, én is csak épp addig voltam ébren, amíg láttam, hogy elhajtott a kocsi. -Jesszusom! És lett maradandó bajod, vagy...?
-A lábam tört el, de azon kívül semmi komoly, csak zúzódások.
-De... De mi lesz akkor a kosarazással... Az álmoddal...
-Figyelj, ez rutinműtét lesz, addig pihenek, utána is, aztán majd meglátjuk. A kocsim totálkáros, azt is meg kell szereltetni valamiből, úgyhogy dolgoznom kell valamit mankóval... -Figyelj, holnap visszajövök Stelláékkal, hidd el, nem lesz jó, ha ezt megtudja. Nagyon-nagyon szeretünk téged mindannyian, de S az egyetlen, aki úgy szeret téged, ahogyan én sem tudlak soha -szerencsénkre -kacsintottam rá- Úgy, mint egy testvért, abból is a legjobban szeret téged az egész univerzumban. Az egyik legjobb ember, akit ismerek. És úgy kell tudni előadni a sztorit, hogy ne akadjon ki nagyon. Oké?
-Persze. Nagyon-nagyon köszönöm, hogy vigyázol rá. Most neked és Nate-nek kell tartania benne a lelket, máskülönben összeomlik. Kérlek, vigyázz rá nagyon. A műtét a napokban lesz, utána nem sokkal hazamehetek.
-Jó. Nagyon fogsz hiányozni, tudod? De mindennal bejövök hozzád, oki?
-Semmire nem vágyom jobban. Stellnek nem kell mindig itt lennie, szociálisan érzékeny, nem nagyon bírja az ilyen helyeket...
-Mindent megteszek, amit tudok. Figyi, beférek még melléd abba az ágyba? -Nem hiszem -nevetett nagyot Lucas.
-Francba. Akkor el kell mennem, amikor... -kezdtem, amikor belépett az egyik korábban látott nővér.
-Vége a látogatási időnek.
-Jaj, neee! Kérem, csak még két percet adjon!
-Jó, jó. Szerencsétek, hogy én is voltam tini... -mosolygott ránk, majd kiment.
-Oké, két perc. Asszem... -kezdtem, de Lucas hirtelen felém hajolt és megcsókolt. Mindent belesűrítettünk ebbe: hogy mennyire félek, hogy neki mennyire fáj, és hogy mennyire meg vagyunk rémülve. Ennek a hirtelen boldogságnak a nővérke nagyon nem várt hangja vetett véget.
-Jól van, fiatalok, ennyi volt a maximum. Kishölgy, ha nem akarja, higy bezárják...
-Várjon, lehet olyat? -csillant fel a szemem.
-Neeem -kiáltották egyszerre mindketten, mire mindhárman elnevettük magunkat.
-Vigyázz magadra, Stellára meg főképpen! Rendben? -nézett fel rám Lucas.
-Persze. Holnap reggel jövünk. Szia -nyomtam egy puszit az arcára.
Mosolyogva léptem ki a kórteremből és nyomtam meg a lift gombját, amikor az hirtelen kinyílt, és szembetaláltam magam... anyukámmal. Várjunk, MIII???

35. Újabb csapás

Lucasszal visszamentünk hozzánk, ahol szerencsére nem volt senki, így viszonylag nyugodtan össze tudtam pakolni. Bár Lucas azt mondta, hogy addig maradok náluk, ameddig csak akarok, én nem akartam visszaélni a vendégszeretetükkel, mert az is hatalmas dolog és szívesség tőlük, hogy egyáltalán befogadtak. Emiatt tehát csak max. egy hétre való ruhát pakoltam be a bőröndömbe. Na most, itt nem olyan nagy, "na, most elmegyek örökre"-típusú költözésről van szó, tehát vittem, ugye, a bőröndömet, amibe egyúttal az ágyneműmet is tettem (csak huzatot, hogy azt se kelljen kimosniuk); a kistáskámat, amibe a kencéimet tettem; meg az iskolatáskámat, amibe beleraktam minden tételemet, könyvemet, füzetemet, meg a laptopomat is. Tehát készen álltam az indulásra. Azért az étkezőasztalon hagytam egy cetlit, hogy nem raboltak el, hanem csak lelépek egy pár napra. Szerencsére anyáék nem tudnak lenyomozni, mert a GPS jeladó régen nincs bent a telefonomban, és, mivel Lucas szülei és a gyerekek külön élnek, nincs kontakt a két ház között, ergo Lucas szüleit is hiába zargatják anyáék. Így aztán kapkodtuk is magunkat, nehogy valaki az elmenetelünk előtt érjen haza. Szerencsénk volt, nem vett észre bennünket senki, úgyhogy el is indultunk végre. Lucas nővére, Stella egy nagyon szép sorház egyik tagjában él, kedves szomszédokkal, jó és biztonságos környékkel. Egyből jóban lettünk, és, mint megtudtam, Stellának divatcége van, a Stella T's. Fantasztikus kreációi vannak, és mivel én is hasonló (divat/designnal kapcsolatos) pályán képzelem el magam a jövőben, érdeklődtem is nála a gyakornoki állásról. Én eddig nem sok ruhát varrtam, de 10-12 éves korom óta gyárto(tta)m a divatrajzokat, remélve, hogy egyszer még jók lesznek valamire. Nem mellékes persze az sem, hogy kéne a pénz egy saját albérletre. Ezt szóvá is tettem Stellának, miközben megmutatta, hogy mi hol van a házban. Lucas közben elsietett edzésre, és csak estefelé ígérte a visszajövetelt, így kihasználtuk az alkalmat egy kis csajos csevejre. Stella mesélt ruhákról, a házról, az életéről, én meg elregéltem neki, hogy hogy is kerültem ki a "családi fészekből". Megrökönyödve hallgatott, aztán, látva, hogy ez elég érzékeny téma, szinte azonnal váltott, és megmutatta a vendégszobát. Csinos, rendezett, krémszínű szoba volt, egy kis tévével, íróasztallal és szekrénnyel. Megágyaztunk, majd ittunk egy-egy gyümiturkixot, amit Stella barátja, Nate készített nekünk (ő mixer :)), tehát összességében nagyon bejött a helyzet -az okokat nem figyelembe véve. Khm. Szóval estefelé járt az idő, amikor Lucas felhívott.
-Szia, kicsim, most végeztem, vigyek haza valami junk foodot? -kérdezte.
-Várj, egy pillanat, megkérdezem Stellát... Azt mondja, pizza jó lenne, ha azt tudsz hozni.
-Persze, akkor milyen legyen?
-Hmm... Nekem legyen valami babos-zöldséges, Stellának meg hawaii.
-Okké, akkor kábé húsz perc és ott vagyok.
-Jójó, siess!
-Most siessek, vagy jó pizzát akarsz? -kérdezte nevetve.
-Őszinte legyek vagy kedves? -kérdeztem vissza, mire mindketten felröhögtünk.
-Ott a pont. Húsz perc. Ha sör is lesz, talán tizenöt...
-Ha-ha. Menj inkább, jó? -noszogattam, persze csak viccből.
-Repdesek a pizzéria felé -röhögött.
Mikor letettük a telefont, Stella vigyorogva nézett rám.
-Na, mi van? -néztem rá mosolyogva.
-Semmi, semmi. Csak azt akartam megjegyezni, hogy ha megbántod az öcsémet, kitekerem a nyakadat.
-Remek kilátások -vihogtam fel- Na. Komolyan. Eszem ágában sincs bármivel is megbántani Lucast. Nagyon szeretem, és mindennél fontosabb nekem. Ne mondd neki, de az elején féltem egy kicsit, hogy nem lesz-e káros a kapcsolatunkra, ha ismeretségünk második hetében összejövünk... Viszont rájöttem, hogy ha Lucasnak fontos valaki, nem tétovázik sokat -vigyorodtam el én is.
-Gyönyörűek vagytok együtt, és Lucast sosem láttam még ilyen boldognak, mint veled. Nem szeretném, ha csalódnia kellene. Meg persze az sem mindegy, hogy... -kezdte, de mielőtt befejezhette volna a modatot, telefoncsörgés szakította félbe. -Bocs, egy pillanat. Halló? -szólt bele a telefonba- Hogy mi? Nem, nem, nem -gördült le az első könnycsepp S arcán- Ez nem történhet meg! De hol...? És mi...? Meg egyáltalán...? Rendben, értem. Máris indulunk. Viszhall -tette le, én meg azonnal odaugrottam hozzá, hogy megöleljem. A tartása olyan volt, mint egy szobornak, szerintem fel se fogta, mi történik vele, és inkább csak magának suttogta:
-Lucasnak balesete volt.

34. Paternal issues... (Apai problémák)

Hát, amikor azt reméltem, hogy nyugtom lesz, hát, tévedtem. De még mekkorát! Az egész azzal kezdődött, hogy apa elkezdett szekálni mindenféle miatt. Először az egyetlen (!) fizika négyesem miatt. Aztán jött Lucas, majd a barátaim. És még nem volt elég: beleszólt a zsebpénzem elosztásába, valamint a szobám állítólagos rendeztlensége is terítékre került. Aztán voltam közben Stone dokinál, aki megállapította, hogy a szívcsakrámon kell dolgozni. Nem értettem, hogy ez mit jelent, de talán ez is olyan "orvosi szakvélemény", vagy mi. Mindegy is, most nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy amint apa és Matty megtudták ezt, azonnal elkezdtek cseszegetni az egésszel, úgyhogy újabban meg sem lepődöm a "pszicho", és hasonló megszólításokon. Ez is kiakasztó, viszont mindennek a tetejébe érzelmi nyomoronc lettem, tehát minden apró, kicsit is megható vagy szomorú dolog miatt rajtam van a sírógörcs. Rosszabb esetben el is törik a mécses. Előbbire jó példa, amikor reggel elaludtam, és nem volt időm se zuhanyozni, se kávézni. Utóbbi pedig legutóbb matek után jelentkezett, amikor nem tudtam egy egyenlet megoldását, leblokkolt az agyam, és totál szétestem. Persze ott van mindemellett a suli, amivel rengeteg stressz jár, na meg a kilencedikes csitrik is az agyamra mennek. Tehát totál kész vagyok, így örülök is, hogy ki tudom ereszteni egy kicsit a gőzt. Szóval, kábé így néz ki egy napom:
 -reggel felkelek, összeszedem magam, megreggelizem, apám beszól a szerkóm miatt (egyenruháért szónokol minden nap, pedig  messze nem öltözöm úgy, mint pl. a kilencedikesek. Pff...)
 -Lucas értem jön, kidühöngöm magam neki, majd elvisz a suliba, ahol igyekszem minden erőmet bevetve kijavítani a fizikát és mindenből jó eredményt produlálni
 -hazamegyünk a csajokkal, megírjuk a házikat, apám akadékoskodik (de úgy, mint egy katonatiszt)
 -vagy filmet nézek és salátát eszem, vagy elmegyek edzeni, hogy kieresszem a gőzt, vagy pedig átjön Lucas, és egy kicsit együtt vagyunk (nem úgy; bocs, pikáns képzeletű olvasók :)), apám persze ebbe is beleköt
 -Lucas általában nem marad vacsira (megértem), úgyhogy egyedül kell végighallgatnom apám papolását
 -egy kis wellness, aztán nyomás aludni, előtte pedig jöhet (mint a nap lezárásaként) egy kis szívózás apámtól
Hát, igen. Oké, oké, tudom, nem kéne kiakadnom, de egyszerűen kiakasztó, hogy apám hogy viselkedik! Lejárat nemcsak a család, hanem a barátaim és a barátom (!!!) előtt is, és egyszerűen azt érzem, hogy oké, hogy meg akar védeni, meg félt, de ez már túlmegy minden határon! Olyanokat mond nekem, rám és rólam, amik egyrészt nem mindig szalonképesek, másrészt rettenetesen bántóak. Persze ezt nem tudhatja meg (mármint, hogy engem bánt a viselkedése), mert akkor úgy érezné, hogy király, na, nyertem ma is. Márpedig ezt nem hagyhatom. Így én is felveszem a kesztyűt, és megvédem magam. Nem egyszer végződik ez fenyegetéssel, rángatással, vagy akár ütésekkel. Huh. Oké. Ez így elég durva. Na mindegy, inkább rátérek konkrétan a mai napra, ami szintén elég durvára sikerült... Több értelemben is... :(:
Szóval reggel felkeltem, viszonylag hamar elkészültem, mert szerencsére nem vettem észre pattanást az arcomon, így csak a kedvenc BB krémemet használtam. Lementem reggelizni, és már fel voltam készülve a reggeli kiakasztásadagra apám "jóvoltából", így nem ért váratlanul, amikor elkezdett ordítani, amint meglátott.
-Te jó ég! Jézusom! Reggel negyed nyolc van, és mit látok? Hogy a lányom egy szál miniszoknyában igyekszik lefelé a lépcsőn! Mégis hogy gondoltad ezt, ifjú hölgy? Hm? Hmmm? -üvöltötte az arcomba, nem kicsit leköpve közben.
-Neked is napsütéses szép jó reggelt -motyogtam- Oké, először is. Ez nem miniszoknya, hanem teljesen normális hossz. Meleg van, és nem járhatok mindig hosszú gatyában, apa! Ráadásul ki kell élvezni a vénasszyonyok nyarát, amíg tart. Aztán utána majd "normálisan" -rajzoltam idézőjelet a levegőbe- fogok öltözködni. Jesszus, min fogsz akkor sopánkodni -kérdeztem mintegy magamtól, miközben kinyitottam a hűtőt a tej után kutatva.
-Mit motyorogsz? Na gyerünk, most legyen nagy a szád!
-Tudod, épp azt akartam mondani, hogy keresned kéne télig mást, amin sopánkodhatsz, mert akkor már nem lesz igazán aktuális a szoknya... Na, mindegy is, majd mondasz még ilyeneket délután, ebben biztos vagyok -feszítettem tovább a húrt- Ja, és azt csak csendben megjegyezném, hogy most megüthetsz, mert nem érdekel. Csak mások szemében fogsz esni egy hatalmasat, ha megütsz egy kiskorút... Vagyis még kiskorú... Nem hiszem, hogy sokat kéne várni, és elhúzok innen, mert egyszerűen nem tudok tovább együtt élni egy ilyen... -mondtam volna valami igazán bántót, de abban a pillanatban hatalmas ütést éreztem a fejem jobb oldalán, amitől a konyha kövére zuhantam, a müzlistál ki a kezemből, a kezemet meg épp a fejem alá tudtam kapni, nehogy a fejem törjön össze. A müzlistál már nem volt ilyen szerencsés. Apám nem szólt semmit, csak nézett rám, de úgy, mint egy őrült. Vagy mit aki lekéste az utolsó (ezer) kezezést. Esetleg mindkettő. Mindegy. Egyszerre elnémultam, szó nélkül fogtam a táskámat, és kiviharzottam a házból. Asszem, az ajtót is becsaptam, nem tudom már, hogy mennyire, mert kábé a konyha és a bejárati ajtó között olyan zokogásroham jött rám, amit alig bírtam a udvarig bent tartani. Nem csoda, hogy Lucas úgy nézett rám, ahogy, el tudtam képzelni, hogy hogy nézhettem ki.
-Jézusom, mi történt veled? -kérdezte őszinte aggodalommal a hangjában. Ösztönösen gyorsabban mentem (már amennyire a könnyeimtől láttam), és tovább zokogtam, akkor is, amikor átölelt. Bár egy kicsit megnyugodtam, attól még mindig őrületesen fájt. És nem, nem csak a foltról beszélek a fejem bal oldalán...
-Nem... aka-ha-rok... beszé-hé-l-ni... ró-hó-laaa... -zokogtam a fejem a vállába fúrva.
-Pedig muszáj. Na. Gyere, ülj le -vezetett a kocsihoz, és érzésem szerint letett a hátsó ülésre- Mi ez a folt? És a pukli a másik oldalon? Miért vagy kiborulva, és... -kezdte, de megakadt. Nem hülye, azonnal levonta a következtetést- ...apád?
Válaszul csak bólogattam, de aztán rájöttem, hogy ez nem a legjobb ötlet, mert minden mozgatás nélkül is rettentően fáj a fejem.
-Oké, most azonnal megyünk az ügyeletre! Nem érdekel, hogy nem akarod, muszáj, oké? Aggódom miattad. Nagyon. Tessék, itt egy zsepi -nyújtotta oda a csomagot- Most pedig elmagyarázod, hogy mi folyik itt. Ezt apád csinálta?
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, percek vagy órák, a lényeg, hogy egyszer csak összeszedtem magam annyira, hogy el tudtam mondani az egészet. Persze Lucas tudott már az apa-sztoriról, de ennyire részletesen ő sem volt tisztában a helyzettel.
-Jézusom. Oké, most azonnal elmegyünk innen -taposott a gázba. Én időközben beültem az anyósülésre, és szipogva tovább magyaráztam Lucasnak arról, hogy mi is volt pontosan. Megemlítettem azt is, hogy enyhén flegma voltam, de szerintem ebben a helyzetben totál érthető. Lucas a pártomat fogta (nem elfogultságból. Na jó, talán egy kicsit :)
Bementünk az ügyeletre is, de ott se tudtak sok mindent mondani, csak azt, hogy jegeljük, és várjuk, hogy lemenjen a duzzanat. Nem kérdezték, hogy honnan szereztem a csini kis foltomat; ez, gyanítom, azért volt, mert Lucas beszélt az orvosokkal korábban. Gondolom, nem akart felidegesíteni, nehogy még jobban kiboruljak. Ez aranyos tőle. :) ♥
Ezután pedig következett a dilemma: hogy hova menjek. Előzőleg betelefonáltunk a titkárságra, hogy beteg vagyok, valamint a csajoknak is szóltam, hogy nem megyek ma suliba. Nem kérdezték, hogy miért, de ismerem őket, és tudom, hogy suli után az első dolguk lesz eljönni hozzám... Csak nem haza. Vagy mégis? Nem tudom. Ezt szóvá is tettem, amint elcsitult egy kicsit a fájdalom a fejemben.
-Jó. És most hova?
-Én is ezen gondolkozom. Az tuti, hogy haza nem mehetsz. Apád egy elvetemült barom, már bocs -nézett rám bocsánatkérően- Így nem maradt más, mint hogy... -kezdte, de egy rugóra jár az agyunk, rájöttem, hogy mit akar mondani. Vagyis azt hittem...
-... hogy átmenjek Laurenékhez egy időre.
-Mi? Nem. Úgy értettem, hogy hozzánk költözz egy időre. Vagyis nem hozzánk-hozzánk, mert anyám egy tipikus házisárkány, hanem a nővéremhez, ahol én is lakom egy ideje. Egy tök jó kis lakás egy sorházban elég messze a házatoktól, elég közel a sulihoz. Jó lesz?
-Figyelj, ez nagyon kedves tőled, de nem akarok a terhetekre lenni. Inkább hazamegyek és...
-Nem -mondta nyugodtan, mégis parancsolóan- Nem fogom hagyni, hogy visszamenj oda. Nem hagyhatom, hogy bajod essen. Nem bírnám ki... -mondta, mire totál elolvadtam -szokás szerint.
-Tudod -néztem mlyen a szemébe- Nem tudom, mi a rosszabb. Viselni apám ámokfutását, vagy hallgatni ezeket a hihetetlenül cuki monológokat, tudva, hogy úgyse tudok mit mondani rá -mosolyogtam el félig.
-Ajj, de kis hülye vagy, gyere már ide -húzott magához jobban. Ja, amúgy még a kórház parkolójában voltunk, amikor ez történt... :) -Na gyere, meg kell oldanunk ezt. Szóval. Most szépen hazaviszlek, összepakolunk neked pár cuccot, és elmegyünk a nővéremhez.
-De...
-Nincs de. Találkoztál már vele, ismer és bír téged, ne hülyülj már! Naaa -nézett rám nagy szemekkel.
-Oookééé, de csak mert ilyen szépen nézel -vigyorodtam el, mire megcsókolt. Khm. Hosszan. :) És akkor leesett (sokadszorra), hogy nem kicsit szerelmes vagyok... :) ♥ Na meg az is, hogy nagyon kell sietnem a pakolással, hogy minél előbb -ha csak közvetve is, de- összeköltözhessek a barátommal. OMG!!! :) ♥♥♥