33. Egy nyugalmasabb fokozat

Hú. Rettentesen megijedtem, és ugyan nagyon próbálkoztam, semmivel se tudtam Laurent eltántorítani attól, hogy eljöjjön hozzánk (na meg persze nem is akartam megbántani), úgyhogy este pontban hétkor beállított hozzám egy nagy táskával.
-Szia! -üdvözölt vigyorogva, és maga volt a megtestesült boldogság. Annyira aranyos volt, hogy nem akartam elrontani az örömét, így magamra erőltettem egy mosolyt, és elkezdtem magyarázni a kencékről, magazinokról és relaxációs kellékekről, amiket beszereztem. De persze ezúttal sem tudtam átverni, azonnal látta, hogy gáz van.
-Oké, oké, figyelj, ez mind szép és jó, de látszik rajtad, hogy baj van. Mi volt az, amiről beszélni akartál velem?
-Hát... Nem is tudom... Oké. Bármi is történjen velem a következőkben -emeltem meg a hangomat, hogy akár "NoName" is hallja. Hogy ezt miért csináltam...? :D-, nem érdekel, mert el kell mondanom neked, hogy van valaki, egy névtelen szám és usernév, aki írogat nekem a tavalyi pomponválogató óta. A pohár akkor telt be, amikor egy órája egy kő kitörte az ablakomat, és majdnem nekem repült, és egy cetli volt rajta, és...
- Úristen! És ugye nem lett semmi bajod?
-Nem, persze, hogy nem. Csak megijedtem. Az a baj, hogy nem szólhatok senkinek, neked is csak úgy mondhatom el, hogy év eleje óta visszatértek az üzik, és nem bírtam már... Nem is tudod, mennyire örülök, hogy végre valaki más is tudja! Persze nem akarlak terhelni, csak...
-Nézd, fontos vagy nekem, bármit megtennék érted, de ez még egy kicsit nekem is sok.
-Megértem. De most az lesz a legjobb, ba elfelejtjük ezt. Inkább gondolkodjunk azon, hogy hol alszunk, mert az ablakot holnap hozzák helyre leghamarabb, addig le lesz takarva. Hol tudunk aludni szerinted?
-A gardrób nem külön helyiség?
-Dee, végül is... Tavaly nyáron tettünk közéjük egy elhúzható ajtót... Ott tudunk aludni. Oké. Figyi, én lemegyek a nasikért, te meg addig megkeresnéd a DVD-k közül azokat, amiket nézni akarsz?
-Persze. Úúú, van avokádós maszkotok? -csillogott Lauren szeme.
-Aha, a jobb oldali kisszekrény harmadik polcán -nevettem el magam.
-Jójó, akkor előkeresem.
Lemenőben voltam a konyha felé, amikor elcsíptem egy mondatfoszlányt.
-..., viszont látom, hogy van vele valami. Valami nem stimmel.
-Talán csak Lucasszal van valami. Gloria, nyugodj meg, semmi baj -hallottam apa hangját a szüleim szobája felől. Tehát ezek rólam diskurálnak. Fantasztikus. Viszont nem akartam elárulni nekik, hogy hallottam őket, gyanútlan fejjel mentem el az ajtajuk előtt, úgy, mint akinek fel sem tűnik, hogy épp akkor hallgatnak el, amikor lépteket hallanak. Hmm... De nem is volt időm ezen gondolkodni, mert amikor lementem a konyhába, és belenéztem a filmbe, amit Matt nézett (valami akció...), az ablakból láttam, hogy az utcán épp Bridgit pasija, James áll, és egy gyanúsan forgolódó embernek ad egy zacskót. Mi vaaan?! James dílerkedik???!!! :O

Másnap reggel épp azon gondolkodtam, hogy mit vegyek fel, amikor Lauren kiszólt a fürdőből, és mivel a hangja egyre közeledett, arra következtettem, hogy kijön onnan -micsoda logika! :P Szóval kiszólt.
-Figyi, köszi, hogy itt alhattam az éjjel, nagyon sokat jelent -mosolygott rám. Neki jó, elhozta a ruciját, sminkelt, és már kész is volt. Bezzeg én még pizsiben, smink nélkül keresgéltem a megfelelő darabokat.
-Nagyon szívesen, tényleg, de most fogalmam sincs, hogy mit vegyek fel. Ötlet? -álltam félre, hogy jobban belelásson a szekrénysorba.
-Hmmm... Mivel a dzseki mindenképpen kell, a barna bőrdzsekit és a világos farmert javaslom a sárga, virágos blúzoddal és arany kiegészítőkkel -adta a kezembe az említett dolgokat. Felvettem a rucikat, meg egy barna övet a derekamra, a blúz fölé.
-Wow, ez nagyon csini, köszi a tippet -szóltam ki ezúttal én, miközben felvittem a színezett, vitaminokkal teli BB krémemet, mintegy alapozóként.
-Nincs mit. Na, mi lesz a reggeli?
-Hmm... Elvileg omlett, de nem biztos -mosolyodtam el. Jó volt újra mosolyogni, élvezni mindent, és nem görcsölni! Remélem, mostantól nyugtom lesz egy kicsit...

32. Te jó ég...!

De én tényleg le akartam mondani! Ezzel kezdődött! Komolyan! Ajjj, a jó francba! Na jó, az úgy volt, hogy, ugye, "NoName" üzenete után épp hívtam volna Laurent, hogy ugrott a program, mert... Valamit kitaláltam volna! Basszus. De mikor épp lenyomtam volna a "hívás" gombot, eszembe jutott, hogy anyám mondta, hogy lelépnek estére. Én ezt nem akartam, mert sokkal jobb lett volna, ha, mondjuk, a nappaliban társasoznak Mattyvel, vagy valami, amíg én (vagy Laurennel vagy nélküle) a szobámban vagyok. Merthogy egyedül a házban, éjszaka... Nem, nem lett volna jó. Ha lemondom L-t, ha nem. Viszont ahhoz, hogy a szüleim lemondják a bowlingozást, kellett egy indok. És nem, a "félek egyedül" a tizennyolchoz közeledve nem állja meg a helyét. Így el kellett mondanom egy részletet az igazságból. Jobb, ha én mondom el, inkább, mint hogy apám rendőrbarátai szedjék ki belőlem -ki tudja, hogyan... Tehát elmondtam anyának, hogy van egy névtelen zaklatóm, és nem akarok találkozni vele éjnek évadján. Anya erre, khm... Hogy is mondjam, nem úgy reagált, ahogy az egy normális anyától elvárható (lenne). Konkrétan röhögőgörcsöt kapott. Én meg csak bámultam rá. Nem hiszem el!
-Anya, ez halál komoly. Mi lenne, ha meghallgatnál, és esetleg komolyan is vennél? -néztem rá szemrehányóan.
-Bocs, kicsim, oké... De ez komoly?! Ja, hát az más. Akkor telefonálok egyet.
-Mégis kinek?
-Dr. Stone-nak.
Jaj ne, csak Stone dokit ne! Ő a nagyi pszichológusa, egy középkorú nő, aki agyban turkál. Ajjaj, most hozzá akar küldeni? Neeeee!!!
-Jaj, anya, el se hiszem, hogy bevetted! -nevettem fel erőltetetten, minden átmenet nélkül- Csak vicc volt, házi... Irodalomra. El kellett hitetnünk egy bizonyos helyzetet valakivel. Itt a felvevőm is -mutattam a mobilomra, mintha tényleg felvettem volna a beszélgetést- Jaj! -kiáltottam fel- Mégsem indítottam el a felvevőt! Másvalakivel kell próbálkoznom! Ne szólj senkinek, fontos osztályzatom függ ettől -impróztam anyámnak.
-Ahha. De akkor is el kell menned a dokihoz, max. megállapítja, hogy semmi bajod.
-De anya...
-Elmész és kész! Vita lezárva.
-Ajjj. Jó. Ha ez kell, hogy megnyugodj... Viszont akkor se menjetek el ma este, mert lehet, hogy áthívom Laurent, és te mondtad, hogy nem szeretnél egyedül hagyni minket -dobtam be az adu-ászt. Ha anya nemet mond, saját magát hazudtolja meg.
-Oké, maradunk.
-Köszi.
-Nincs mit. Viszont ettől függetlenül el kell menned dr. Stone-hoz! Nem úszhatod meg! -mindta anyu, mire elröhögtem magam.
Nem sokkal később még mindig Laurenen járt az eszem, mikor megcsörrent a telefonom. Lucas volt az.
-Szia -köszöntem. Lucas érezhette rajtam, hogy valami nem oké, és ennek hangot is adott:
-Valami gáz van? Olyan fura a hangod.
-Ja, semmi, semmi, csak... -akadtam meg.
-Figyelj, mondd el, jó? Hátha tudok segíteni.
-Lucas, aranyos vagy, de nem nagyon tud segíteni senki... -ködösítettem.
-Jaj, ne már, mondd el, oké? Jobb lesz, hidd el.
-Jó, oké. Bízom benned, de meg kell ígérned, hogy senkinek sem mondod el.
-Ez nem alap? -kérdezett meglepetten.
-De, köszi. Szóval van valaki, aki egy ideje... -kezdtem, de aztán újabb sms-em érkezett- Bocs, sms-em jött. "Ej-ej, Victoria, nem ajánlom, hogy Lucas megtudja a kis titkunkat, mert akkor mást is meg fog tudni... -NoName". Na. Szinte már számítottam is rá. Viszont nem akartam rettegésben élni, meg akartam mutatni, hogy nem félek. -Na, itt vagyok. Csak Lauren volt. Szóval van valaki, aki egy ideje... -kezdtem újra, amikor egy nagy kő repült be az ablakomon, kitörve azt, végül (mivel szerencsére az ablaktól távol álltam- a lában előtt ért földet.
-Mi volt ez? Vic? Kicsim, élsz még? -kérdezte hatalmas aggodalommal a hangjában.
-I-i-igen, azt hiszem, semmi bajom. Figyelj, hallom, hogy jönnek felfelé a szüleim, le kell tennem. Majd hívlak -mondtam, és válaszra sem várva megszakítottam a hívást. Óvatosan kinéztem az ablakkereten, de sehol nem volt senki. Aztán felemeltem a követ, és láttam, hogy van rajta egy cetli. "Vigyázz, V, nehogy megsérüljön valaki... -NoName".

31. Lelkizés Laurennel

Még sosem lelkiztem Laurennel a többi csaj nélkül (és amikor együtt, négyen lelkiztünk, az nem nagy dolgokról szólt), így nem tudtam, hogy mi legyen, mert egész nyáron nem kaptam e-mailt "NoName"-től, és amúgy is, sem ezzel, sem a többi gondommal nem akartam terhelni a lányokat. Nem sok időm volt azon filózni, hogy mivel magyarázom meg az enyhe bambulásomat, mert L azonnal elkapta a vállamat, és elindult velem együtt kifelé a suliból(egyfelé lakunk amúgy is).
-Oké. Mi volt ez az előbb?
-Semmi, csak elbambultam.
-Jó, akkor most hadd halljam az igazi indokot.
-Neem, inkább nem.
-Ne viccelj már, barátnők vagyunk, bármit elmondhatsz nekem.
-Nem, nem. Figyelj, ha el akartam volna mondani, szerinted nem tettem volna? Mint ahogy te is mondtad, barátnők vagyunk, és maximálisan megbízom bennetek, de van nélkülem is elég gondotok, így nem szeretnélek terhelni titeket. Inkább mondd el, hogy mi történt tavaly a pomponcsapattal? -tereltem inkább a témát. Ja, a pomponcsapat. Hát igen. Minden előzmény nélkül visszautasították az összes, tagnak jelentkező diákot, de úgy, hogy meg sem indokolták. Nem értettük, de mindegy már, mert idén is lehet még próbálkozni, és be akarunk jutni. Tavaly -mint kiderült- főleg Chinthi miatt nem jelentkezett az összes lány a csapatba, azt hitték, C csak jót akar azzal, hogy megszünteti az egyik legjobb közös délutáni programlehetőségüket. Csak azzal nem számoltak, hogy ez ki volt tervelve. Chinthi szét akarta szedni a csajokat, hogy közben a háttérben ő mozgathassa a szálakat Lauren helyett. Az egyik legfontosabb szabály a tinik hierarchiájában: a saját ellenséged ugyanúgy tisztában van az ellenségeivel, mint te a tieiddel. Oké, ezt most találtam ki, de találó, ugye? :) Okké, kicsit elkalandoztam. Szóval.
-Ennyivel nem tereled el a figyelmemet, Vic. Figyi, értem, hogy vannak dolgok, amiket nem akarsz vagy nem tudsz elmondani nekünk, és meg is értem ezt. Viszont azt nem értem meg, hogy ha bajod van, azt miért nem mondid meg legalább nekem?
-Hé, nem ér kizárni a többieket!
-Nem, nem is akarom. De lássuk be, Christine nem tud titkot tartani, Bridgit meg fel se fogná. Az összes agysejthe arra használódik el, hogy épphogy ötös legyen mindenből, de amint az órának vége, megint elszáll. Aggasztó a helyzet, én ugyan megértem, hogy Jamesszel nagyon boldogok, de ez nem kéne, hogy veszélyeztesse a tanulmányait. Tudod, mi volt az álma. Stamford, N.Y.U., esetleg a Yale... Nem is tudom, mintha ez nem lenne elég fontos neki mostanában... -gondolkodott el Lauren.
-Igen, igen, én sem értem -bólogattam vadul, remélve, hogy Lauren elfelejtette, amit előzőleg akart. De nem, ő Bridggel ellentétben nem az a lány, aki nem összpontosít minden másodpercben.
-Szóval. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy én vagyok a legjobb személy hármunk közül, akinek elmondhatnád, ami bánt.
-Oké. De meg kell ígérned, hogy senkinek nem mondod el!
-Persze, csajszi. Szóóóval...?
-Oké. Mielőtt idejöttem, nagyon népszerű voltam. A New York-i sulim olyan... Más volt. Nem is tudom, ott úgy voltam népszerű, hogy alig voltak barátaim. Igazi barátaim, olyanok, mint most ti vagytok. Akiket a "barátaimnak" mondhattam, nem voltak igazi barátok. Kibeszéltek a hátam mögött, de úgy tettem, mintha nem tudnék róla. Aztán ideköltöztünk. Minden megváltozott, először nem akartam itt lakni, de... Aztán jött Lucas, te, Christine és Bridg, és végre minden sínen van. De, nem is tudom... Van egyfajta rossz érzésem, hogy mindent a helyes módon tettem-e, hogy nem voltam-e túl kíméletlen Chinthivel, hogy... Annyi kételyem van, Lauren, hogy úgy érzem, tuti összeroppant. És, és, és... -mondogattam, egyszerűen beakadt nekem ez a szó, és az idegroham kerülgetett. Ezt L is láthatta rajtam, mert megfogta a karomat, és leültetett az egyik útszéli padra, magával szemben.
-Jézus, ha tudtam volna, hogy ezeken mind keresztül kellett menned... De figyi, ami nem öl meg, az megerősít. Ha nem tudod, mi van, csak mondd el, megbeszéljük, megnyugszol, és minden oké lesz. Jó? -nézett rám olyan kedvesen, hogy totál elérzékenyültem -Van esetleg még valami?
-Hátt... Lenne valami... Vagyis inkább valaki -kezdtem, de sms-em jött -Pillanat- nyitottam meg az sms-t. Aztán elállt a lélekzetem. Egy újabb üzenet volt "NoName"-től. Ez állt benne: "Ne árulj el, mert én vagyok az egyetlen, akiben megbízhatsz. -NoName"
-Na? Ki volt az? És kiről van szó?
-Öhm... Izé... -próbáltam improvizálni- Oké. Szóval valakiről beszélni szertnék veled. Viszont azt itt nem lehet, mert... -akadtam meg, de a köztünk lévő, mély barátságnak köszönhetően Lauren azonnal befejezte a mondatot.
-... mert akiről szó van, az nem vehet észre minket.
-Igen. Várj, ezt honnan tudtad? -kérdeztem csodálkozva.
-Nézd, mind a ketten tudjuk, hogy nem vagyok hülye. Látom, hogy mi van, és biztos vagyok abban, hogy nem alaptalanul félsz itt beszélni minderről. Akkor tehát máshova kell mennünk. Hozzánk sajna nem lehet, ma "öreg milliomosoknak hajbókolunk"-parti lesz -mondta szemforgatva, mire én is elhúztam a számat.
-Az nem jó. Akkor kellemest a hasznossal alapon gyere hozzánk, és beszéljünk ott.
-Hú, tényleg, oké, az úgy jó, de... Ott tutira biztonságos? -nézertt rám nagy szemekkel, amikben ott volt a rémület.
-Hé, persze, hogy biztonságos, a "sweet home"-ról beszélünk! Viszont ijedtebb vagy, mint az öcsém a viharban. Mi van?
-Jaj, tudod, csak olyan kis aranyos és kicsi vagy, olyan sérülékeny, de közben olyan erős... Féltelek, ennyi. De azt nagyon.
-Jaaaj, de aranyos vagy, és köszönöm, hogy aggódsz értem, de sokkal jobb lesz, ha megbeszéljük. Tehát este hétre gyere át hozzánk, hozz alvócuccot, meg ami kell, én meg hozom az éjjellátókat, behúzom a függönyöket, bezárom az ajtókat, és készenlétbe helyezem apa fegyverkészletét -ami amúgy nincs :D- Csak viccelek. Akkor hét, alvócucc. Oké?
-Oké. És Vic! -szólt utánam Lauren, mikor épp elindultam felfelé az úton- Ez nem "kellemest a hasznossal"-program, hanem sokkal inkább "szükségest, muszájt és kellemest a hasznossal". Mosolyogva intettem, de aztán rá egy pillanatra "NoName" újabb, mai második sms-e (szerintem be akarja pótolni a nyári lemaradást) kihúvasztotta a szemem: "Lehet, hogy Lauren szerint ez a beszélgetés szükséges, meg miegyéb, viszont ha csak megemlítesz... Ne akard tudni, mi fog történni, csak annyi, hogy nem lesz jó. Kapni fogod az utasításokat, és ha csak felmerül, hogy elárulsz, mindketten megjárjátok. -NoName". Hát, talán mégsem lesz olyan egyszerű kibeszélni magamból, ami bánt. Eltettem a telefonomat, lazá(nak tűnőe)n körbenéztem, aztán a lépteimet megszaporázva siettem hazafelé, hogy kitaláljak valami indokot, amivel lemondom Laurent.

30. Megint egy kicsi a tanulásról... De csak egy kicsi ;)

Miután egy kicsit lenyugodtam, mehettünk is órára. A mai napon volt egy bioszunk, egy fizikánk, egy irodalmunk és egy kémiánk. Kicsit húzós, de nem is ez most a fontos, hanem az, hogy vajon miért írtam azt, hogy "volt x óráNK". Hát, azért, mert a csjokkal ugyanolyan óráink vannak, vagyis... Jaj, nem tudom ezt elmagyarázni. Vagy talán...? Oké, akkor újra. Ugye, az egyes "osztályoknak" nem ugyanazok az óráik, csupán kor szerint csoportosítanak minket 20-30 fős csoportokba. Szóval, heti egy "eligazítós" óránk van, ami ugyanaz, mint az "osztálytársainknak". Ez rendszerint péntekenként, utolsó órában van. Aztán vannak a fakultációk, azoknak, akik az egyes tantárgyakból érettségiznek. Apropó, érettségi. Nem is tudom, szerintem én a franciát választom idegen nyelvnek, a fő érettségi tárgynak pedig a bioszt. A csajokról még nem tudok, de majd biztos elmondják valamikor. Viszont Lucas döntésével már tisztában vagyok, ő spanyolból és tesiből megy. Biztos sikerülni fog neki, és az ő képességeivel bármilyen tesitagozatos suliba felveszik. És hogy mi lesz velünk érettségi után? Erről még nem nagyon beszéltünk, pár hónapja vagyunk csak együtt, annak örülünk, amit a pillanat hoz, ami jó hozzáállás -legalábbis szerintem. Viszont vele kapcsolatban néha érzek valami... Nem is tudom, mit, ami nyugtalanít egy kicsit. Nem tudnám megfogalmazni akkor sem, ha valaki pisztolyt szegezne a fejemhez (de miért szegezne valaki pisztolyt a fejemhez? Érdekes. Mindegy, egy kicsit elkalandoztam :D). De talán nem is akarom megmagyarázni. Talán ez is olyan dolog, mint az, hogy miért vonzódom Lucashoz. Megmagyarázhatatlan, de nem érzem, hogy bármilyen mértékben probléma a kapcsolatunkra nézve, és azt hiszem, Lucast is hidegen hagyja. Ez a bejegyzés eredetileg a tanulásról szólt volna, de nem is figyeltem az órákon, csak bambultam. Egyszer még a csengetést se hallottam meg. Nem is tudom, talán a mai nap is olyan volt, mint (a párizsi napokat kivéve) pár esti/éjszakai perc, amikor elgondolkodtam azon, hogy vajon mindent helyesen tettem/teszek-e. Valahogy rossz érzésem lesz, és egyfajta pánikroham jön rám. Szóval igen, ilyen gondolataim voltak, amikor is Ms. Collins, a kémiatanárnő az egyik krétával a táblára írt utolsó kérdésre mutatott. Közben meg felém nézett. Totál leblokkoltam, így, amikor a tanárnő is észrevette, hogy nem vagyok ott teljesen, felszólított mást. Huh. Ezt egészen könnyen megúsztam, és még könnyebbnek írtam le. Pedig egy cseppet sem volt az. Totál elkalandoztam, mindenre gondoltam, csak épp a vegyjelekre nem, csapongott az agyam, tök régi emlékek jöttek vissza, és teljesen szétestem. Mindezt csak tetézte a tanárnő és a hátraforduló emberek gyanakvó, fürkésző pillantása, amitől csaupán két másodperc alatt is agybajt kaptam. Levert a víz, és olyan sírógörcs kerülgetett, hogy csak na. Jézus, még mindig rossz visszagondolni is. Huh. Huh. Nugi. Ez nem valami pszichoblog, nem fogok ennél részletesebben belemenni a pánikrohamos tüneteimbe, ezeket majd inkább egy dokinak sorolom fel... :)
Mikor kicsengettek, hamar kisiettem a teremből (így legalább a tanárnőt sikerült elkerülnöm), és indultam volna a szekrényemhez, hogy kiszedjem a maradék cuccomat, amikor a csajok beértek.
-Hé-hé-hé! Hová rohansz, V? És mi volt ez az előbb?  Hm? Hmmm? -kezdett kérdezgetni enyhén feszülten Christine, de nekem se erőm, se kedvem nem volt válaszolgatni, így csak annyit mondtam:
-Ja, az? Semmi, semmi, csak elkalandoztam.
C és B is annyiban hagyták, előbbi, mert nem szereti a bonyolult dolgokat (na, vajon miért? :D), utóbbi pedig azért, mert az elmúlt napokban/hetekben mindenkinél szétszórtabb. Hogy miért? Mert James minden nap várja suli után. :) <3 Tehát egyedül Lauren vette komolyan a kémián történteket. De ő nagyon. Csak neki meséltem a kételyeimről, mert a többieket nem akartam terhelni. Így csak ő érezte meg, hogy ebben valami több lehet. Tudtam, egyszerűen éreztem, hogy hosszú, lelkizős beszélgetés vár rám, és nem úszhatom meg, de nem ám!

29. Ezek komolyan gólyák?!

Hát, igen. A bejegyzés címében feltett kérdés teljesen jogos, ha az ember meglátja azt, amit én megláttam. Nos, megpróbálom nem túl keményen kifejezni magamat, és türtőztetni az indulataimat, és a lehető legnyugodtabban elmesélni, hogy mit is láttam. Szóval. A helyemen egy vadiúj Cabrio parkolt, benne pedig három lány ült, éppen a smikjüket igazították ki, és közben vidáman trécseltek. Még sosem láttam őket a suliban, így gondoltam, hogy gólyák. Viszont nagyon nem úgy néztek ki, így azt reméltem, hogy csak egyszerűen eltévesztették a házszámot, vagy ilyesmi... Hát nem. Sajnos nem. És, csak a rend kedvéért mondanám el, hogy a suliban mindenkinek megvan a parkolóhelye, akinek van autója, az lemegy a titkárságra, és kap egy, a helyet jelölő papírt és egy tabúsítványt, amit le kell pecsételtetni, így már kaphat egy saját parkolóhelyet. Szóval ez így működik (vagy működött eddig), viszont ezek a lányok beálltak az én parkolóhelyemre! Nem, nem a parkolóhelyemet vagy a gimis hierarchiában betöltött helyemet féltem, csak elég fura és bunkó dolog volt; úgy látszik, őket nem világosította fel eddig senki. Vagy csak egyszerűen figyelmen kívül hagyták. Így beálltam egy másik szabad helyre, amiről tudtam, hogy még senki sem "birtokolja" (merthogy fő a korrektség), kiszálltam a kocsiból, és odaléptem a lányokhoz.
-Sziasztok. Újak vagytok itt?
-Aham. Mer'? -kérdezett vissza igényesen a kormánynál ülő, barna hajú lány, feltehetően a "főnök".
-Csak azért kérdezem, mert az én parkolóhelyemen álltok. Nem hallottatok még a parkolási szabályzatról? -néztem végig mindhárom csajon, abban reménykedve, hogy talán nem hallottak róla. Mennyi mindent remélek alig két perc alatt! És egyik sem válik valóra; őrület!
-Ja, de igen. Csak rohadtul nem érdekel -nézett rám a az anyósülésen ülő, szőke lány- Meg amúgy is, ki vagy te itt? Valami beépített ügynök, hogy így ránk szálltál? -förmedt rám, majd összeröhögött a barátnőivel. És tudom, hogy ott kellett volna hagynom őket, de egyszer csak elpattant az a bizonyos húr, és én is felemeltem a hangomat.
-Nem, képzeld, nem vagyok ügynök, csupán egy diák, akinek elfoglalta a helyét három kis csitri! Ha tudni akarjátok, ebben az iskolában mindenre konkrét szabályok vannak, ha nincs kedvetek betartani, el lehet menni innen! Ez az egyik. A másik meg... -kezdtem bele egy újabb mondatba, mire a harmadik, vörös hajú lány szóra nyitotta a száját- Csönd, vöröske! Szóval, a másik dolog meg az, hogy nem értem, hogy miért vagytok ennyire nagyra magatokkal, hiszen csak három gólyácska vagytok, akik most jöttek ebbe az igen elit magánsuliba, és lehet, hogy anyuci meg apuci piszkosul gazdagok, ti viszont piszkosul undokok és szemtelenek vagytok, ahelyett, hogy hagynátok ezt az egész vitát, és inkább bemennétek a titkárságra saját parkolóhelyet kérvényezni. Szóval vagy emelt fővel távoztok innen, be a suliba, vagy a baleseti ügyelet felé. Választhattok. Nekem édes mindegy.
Ebben a pillanatban odaért mellém Lauren, Bridgit és Chinthi, valamit Lucas is. Utóbbi nyomott egy puszit az arcomra, mire halványan rámosolyogtam, aztán visszafordultam a "parkolóhelytolvajokhoz". Lau azonnal levágta a helyzetet, ugyanis egymás melletti parkolóhelyünk van, így hallhattak is valamit a vitából.
-Oké, oké, nyugodjunk meg. Először is kik vagytok ti? -kérdezte a nyugodtnál egy kicsit ingerültebben a lányoktól.
-Én Stacey vagytok -kezdte a vezetőülésben ülő lány-, ők pedig Jenna és Kelly -muatott egymás után a szőkére, majd a a vörösre.
-Remek. Én Lauren vagytok, ők itt Bridgit, Christine és Victoria -mutatott végig rajtunk-, és szeretnénk, ha elmennétek Vic parkolóhelyéről, most... -kezdte volna a fenyegetést Lauren, viszont Lucas közbevágott.
-..., vagy különben lesz egy kis problémánk.
-Jaaaj, hát te meg ki vagy? -villantották a kilencedikesek hollywoodi mosolyukat az én (!!!) barátomra.
-Jaaj, hát valaki, aki velem jár, éppenséggel! -kiabáltam rájuk (persze nem teljes hangerőn, de majdnem).
-Komolyaaan? Ne már, hogy egy ilyen ribivel jársz? -nézett rá a vörös hajú Kelly megbotránkozva, mire szerintem kijött a füst az orromon meg a fülemen.
-Mégis mit gondolsz magadról, te kis... -kezdtem volna megtépni a szép kis hajukat, merthogy az én pasimmal ne kezdjenek, főleg ne ribizzenek le, mert akkor megkapják a magukét! Na igen, talán nem lett volna jó vége ennek a kis "akciómnak", mert akkor tuti az igazgatóiban találtam volna magam egy pillanat alatt. Ezt Lucas is megérezhette, mert elém ugrott, elkapott, és erősen megszorított. Nem fájt, de egy kicsit elernyedtek az izmaim.
-Kicsim, nézd, ennek semmi értelme, majd máshogy lerendezzük, jó? Nyugi. Csak nyugodj meg -mondogatta nekem, én meg kezdtem ellazulni.
-Jó -fújtam ki magam- Csak menjünk innen a francba!
-Megyünk is. Veletek meg még találkozunk! -fenyegetőztek kórusban a csajok, majd besétáltunk a suliba. És akkor kitörtem, mint egy vulkán.
-Mégis mit képzelnek ezek magukról?A parkolóhelyem egy dolog, de amit mondtak nekem... Meg neked is -néztem Lucasra bosszúsan.
-Jó, jó, figyelj, nyugi, oké? Nincs semmi baj, menjetek el a mosdóba, kicsit nyugtassátok meg -fordult a csajokhoz-, én meg addig gondoskodom a gólyicák parkolásáról -húzta félmosolyra a száját.
-Oké, oké, megyünk. És köszönöm -néztem mélyen a szemébe.
-Ne csináld már. Megkapják, amit érdemelnek. Nem kellett volna veled kezdeniük. Mert akkor velem is kezdenek.
-De cuki vagy -csókoltam meg hosszasan.
-Jó, elég lesz, gyerekek, gyere Vic, ha nem akarunk elkésni, hét percünk van a mosdóra -számolgatott gyorsan Bridg.
-Okké, menjünk. Óra után találkozunk? -kérdeztem Lucastól.
-Persze. Sziasztok! -köszönt el, mi pedig elindultunk a mosdó felé.

28. Új fejlemények

Elég régen írtam, de ez nem jelenti azt, hogy semmi nem történt; ellenkezőleg! Párizs csodálatos volt, fantasztikusan jól éreztük magunkat Laurennel, Bridgittel és Christine-nel. Apropó Bridget. Lucas egyik haverja fűzni kezdte őt, és újabban duplarandizni járunk. A srácot Jamesnek hívják, egész jófej, B meg egészen beleszerelmesedett. A srác is Párizsban nyaralt, ugyanúgy, mint mi, a csajokkal. Egy kávézóban futottunk össze vele, és hamar kiderült, hogy ő is L.A.-i, és már a kezdetektől feltűnően "repült" Bridgre. Most ott tart az ügy, hogy randiznak ma este (is :)), talán valami elegáns étteremben vacsiznak, ha jól tudom. Lucasszal egy ideje nem megyünk velük, de úgy látszik, megoldják maguk is; olyan cukiiik! :) Viszont imádott barátommal sem lehettem ma délután/este, ugyanis edzése volt. Igen, visszatértek neki az edzések, de nekem személy szerint jobban tetszettek azok, amikor nyári hajnalokon/alkonyokkor elmentünk futni, vagy néha  a konditerembe, mert akkor együtt lehettünk. :) <3 Mindegy, majd a meccsen megnézem az eredményt, ami sose maradt még el, mivel Lucas hihetetlenül figyel a jó kondijára, rengeteget edz, amit azzal az elképesztő menniységű kajával kompenzál, amit mindig megeszik. :) Egyébkét azért tudok írni most, mert a többiek wellnessbe mentek, nekem meg nem volt kedvem, inkább majd tartunk egy laza home wellnesst, ha lesz időnk. :)
Szóóóval kábé ez a helyzet most. Viszont máris végzősök lettünk, és az első héten lazák ugyan a tanárok, de biztos vagyok benne, hogy ez hamar el fog múlni. Viszont amíg tart, miért is ne élveznénk ki? :)
De ne szaladjunk ennyire előre, először is nagyon fontos, hogy elmondjam, hogy körülbelül hogyan fogadott a családom, miután csaknem három hónap után hazaértem Európából. A telefonban nagyon lazának tűntek, és gondoltam, hogy csak azért, hogy ne legyen lelkiismeretfurdalásom, és amikor hazaérek, sírva borulnak a nyakamba. Ja. Meg ahogy azt elképzeltem. Nem, nem, egyáltalán nem így volt, egyszerűen csak odajöttek, kérdeztek pár dolgot, és ennyi. Talán egy kicsit felnőttem a számukra, merthogy végzős év, utazás egyedül, stb... De nem hiszem, hogy ez a "felnőttként kezelés" az életem minden területére kiterjed, ugyanis ma reggel, amikor felkeltem, hogy elinduljak az első végzős sulinapomra, anya ellátott pár tanáccsal, mint pl. "ne feledd, végzős vagy, példát kell mutatnod azoknak, akik fiatalabbak nálad", és a másik kategória, amit leginkább csak magának motyogott: "az én kislányom felnőtt...; két napja még szalaggal a hajában, két copffal, egy méterrel alacsonyabban rohangált a New York-i lakásban, most meg... Kész nő...". Na, mindegy. Inkább szó nélkül hagytam, és kisétálva beültem a kocsimba (nyáron megszereztem a jogsimat!!! :)), és mivel Lucas már hajnalban elment edzésre, egyedül hajtottam a sulihoz. Aztán amikor épp beálltam volna a szokásos helyünkre, a parkolóba, észrevettem, hogy az nem üres. Mi a franc???!!! :O