De én tényleg le akartam mondani! Ezzel kezdődött! Komolyan! Ajjj, a jó francba! Na jó, az úgy volt, hogy, ugye, "NoName" üzenete után épp hívtam volna Laurent, hogy ugrott a program, mert... Valamit kitaláltam volna! Basszus. De mikor épp lenyomtam volna a "hívás" gombot, eszembe jutott, hogy anyám mondta, hogy lelépnek estére. Én ezt nem akartam, mert sokkal jobb lett volna, ha, mondjuk, a nappaliban társasoznak Mattyvel, vagy valami, amíg én (vagy Laurennel vagy nélküle) a szobámban vagyok. Merthogy egyedül a házban, éjszaka... Nem, nem lett volna jó. Ha lemondom L-t, ha nem. Viszont ahhoz, hogy a szüleim lemondják a bowlingozást, kellett egy indok. És nem, a "félek egyedül" a tizennyolchoz közeledve nem állja meg a helyét. Így el kellett mondanom egy részletet az igazságból. Jobb, ha én mondom el, inkább, mint hogy apám rendőrbarátai szedjék ki belőlem -ki tudja, hogyan... Tehát elmondtam anyának, hogy van egy névtelen zaklatóm, és nem akarok találkozni vele éjnek évadján. Anya erre, khm... Hogy is mondjam, nem úgy reagált, ahogy az egy normális anyától elvárható (lenne). Konkrétan röhögőgörcsöt kapott. Én meg csak bámultam rá. Nem hiszem el!
-Anya, ez halál komoly. Mi lenne, ha meghallgatnál, és esetleg komolyan is vennél? -néztem rá szemrehányóan.
-Bocs, kicsim, oké... De ez komoly?! Ja, hát az más. Akkor telefonálok egyet.
-Mégis kinek?
-Dr. Stone-nak.
Jaj ne, csak Stone dokit ne! Ő a nagyi pszichológusa, egy középkorú nő, aki agyban turkál. Ajjaj, most hozzá akar küldeni? Neeeee!!!
-Jaj, anya, el se hiszem, hogy bevetted! -nevettem fel erőltetetten, minden átmenet nélkül- Csak vicc volt, házi... Irodalomra. El kellett hitetnünk egy bizonyos helyzetet valakivel. Itt a felvevőm is -mutattam a mobilomra, mintha tényleg felvettem volna a beszélgetést- Jaj! -kiáltottam fel- Mégsem indítottam el a felvevőt! Másvalakivel kell próbálkoznom! Ne szólj senkinek, fontos osztályzatom függ ettől -impróztam anyámnak.
-Ahha. De akkor is el kell menned a dokihoz, max. megállapítja, hogy semmi bajod.
-De anya...
-Elmész és kész! Vita lezárva.
-Ajjj. Jó. Ha ez kell, hogy megnyugodj... Viszont akkor se menjetek el ma este, mert lehet, hogy áthívom Laurent, és te mondtad, hogy nem szeretnél egyedül hagyni minket -dobtam be az adu-ászt. Ha anya nemet mond, saját magát hazudtolja meg.
-Oké, maradunk.
-Köszi.
-Nincs mit. Viszont ettől függetlenül el kell menned dr. Stone-hoz! Nem úszhatod meg! -mindta anyu, mire elröhögtem magam.
Nem sokkal később még mindig Laurenen járt az eszem, mikor megcsörrent a telefonom. Lucas volt az.
-Szia -köszöntem. Lucas érezhette rajtam, hogy valami nem oké, és ennek hangot is adott:
-Valami gáz van? Olyan fura a hangod.
-Ja, semmi, semmi, csak... -akadtam meg.
-Figyelj, mondd el, jó? Hátha tudok segíteni.
-Lucas, aranyos vagy, de nem nagyon tud segíteni senki... -ködösítettem.
-Jaj, ne már, mondd el, oké? Jobb lesz, hidd el.
-Jó, oké. Bízom benned, de meg kell ígérned, hogy senkinek sem mondod el.
-Ez nem alap? -kérdezett meglepetten.
-De, köszi. Szóval van valaki, aki egy ideje... -kezdtem, de aztán újabb sms-em érkezett- Bocs, sms-em jött. "Ej-ej, Victoria, nem ajánlom, hogy Lucas megtudja a kis titkunkat, mert akkor mást is meg fog tudni... -NoName". Na. Szinte már számítottam is rá. Viszont nem akartam rettegésben élni, meg akartam mutatni, hogy nem félek. -Na, itt vagyok. Csak Lauren volt. Szóval van valaki, aki egy ideje... -kezdtem újra, amikor egy nagy kő repült be az ablakomon, kitörve azt, végül (mivel szerencsére az ablaktól távol álltam- a lában előtt ért földet.
-Mi volt ez? Vic? Kicsim, élsz még? -kérdezte hatalmas aggodalommal a hangjában.
-I-i-igen, azt hiszem, semmi bajom. Figyelj, hallom, hogy jönnek felfelé a szüleim, le kell tennem. Majd hívlak -mondtam, és válaszra sem várva megszakítottam a hívást. Óvatosan kinéztem az ablakkereten, de sehol nem volt senki. Aztán felemeltem a követ, és láttam, hogy van rajta egy cetli. "Vigyázz, V, nehogy megsérüljön valaki... -NoName".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése