Hát, amikor azt reméltem, hogy nyugtom lesz, hát, tévedtem. De még mekkorát! Az egész azzal kezdődött, hogy apa elkezdett szekálni mindenféle miatt. Először az egyetlen (!) fizika négyesem miatt. Aztán jött Lucas, majd a barátaim. És még nem volt elég: beleszólt a zsebpénzem elosztásába, valamint a szobám állítólagos rendeztlensége is terítékre került. Aztán voltam közben Stone dokinál, aki megállapította, hogy a szívcsakrámon kell dolgozni. Nem értettem, hogy ez mit jelent, de talán ez is olyan "orvosi szakvélemény", vagy mi. Mindegy is, most nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy amint apa és Matty megtudták ezt, azonnal elkezdtek cseszegetni az egésszel, úgyhogy újabban meg sem lepődöm a "pszicho", és hasonló megszólításokon. Ez is kiakasztó, viszont mindennek a tetejébe érzelmi nyomoronc lettem, tehát minden apró, kicsit is megható vagy szomorú dolog miatt rajtam van a sírógörcs. Rosszabb esetben el is törik a mécses. Előbbire jó példa, amikor reggel elaludtam, és nem volt időm se zuhanyozni, se kávézni. Utóbbi pedig legutóbb matek után jelentkezett, amikor nem tudtam egy egyenlet megoldását, leblokkolt az agyam, és totál szétestem. Persze ott van mindemellett a suli, amivel rengeteg stressz jár, na meg a kilencedikes csitrik is az agyamra mennek. Tehát totál kész vagyok, így örülök is, hogy ki tudom ereszteni egy kicsit a gőzt. Szóval, kábé így néz ki egy napom:
-reggel felkelek, összeszedem magam, megreggelizem, apám beszól a szerkóm miatt (egyenruháért szónokol minden nap, pedig messze nem öltözöm úgy, mint pl. a kilencedikesek. Pff...)
-Lucas értem jön, kidühöngöm magam neki, majd elvisz a suliba, ahol igyekszem minden erőmet bevetve kijavítani a fizikát és mindenből jó eredményt produlálni
-hazamegyünk a csajokkal, megírjuk a házikat, apám akadékoskodik (de úgy, mint egy katonatiszt)
-vagy filmet nézek és salátát eszem, vagy elmegyek edzeni, hogy kieresszem a gőzt, vagy pedig átjön Lucas, és egy kicsit együtt vagyunk (nem úgy; bocs, pikáns képzeletű olvasók :)), apám persze ebbe is beleköt
-Lucas általában nem marad vacsira (megértem), úgyhogy egyedül kell végighallgatnom apám papolását
-egy kis wellness, aztán nyomás aludni, előtte pedig jöhet (mint a nap lezárásaként) egy kis szívózás apámtól
Hát, igen. Oké, oké, tudom, nem kéne kiakadnom, de egyszerűen kiakasztó, hogy apám hogy viselkedik! Lejárat nemcsak a család, hanem a barátaim és a barátom (!!!) előtt is, és egyszerűen azt érzem, hogy oké, hogy meg akar védeni, meg félt, de ez már túlmegy minden határon! Olyanokat mond nekem, rám és rólam, amik egyrészt nem mindig szalonképesek, másrészt rettenetesen bántóak. Persze ezt nem tudhatja meg (mármint, hogy engem bánt a viselkedése), mert akkor úgy érezné, hogy király, na, nyertem ma is. Márpedig ezt nem hagyhatom. Így én is felveszem a kesztyűt, és megvédem magam. Nem egyszer végződik ez fenyegetéssel, rángatással, vagy akár ütésekkel. Huh. Oké. Ez így elég durva. Na mindegy, inkább rátérek konkrétan a mai napra, ami szintén elég durvára sikerült... Több értelemben is... :(:
Szóval reggel felkeltem, viszonylag hamar elkészültem, mert szerencsére nem vettem észre pattanást az arcomon, így csak a kedvenc BB krémemet használtam. Lementem reggelizni, és már fel voltam készülve a reggeli kiakasztásadagra apám "jóvoltából", így nem ért váratlanul, amikor elkezdett ordítani, amint meglátott.
-Te jó ég! Jézusom! Reggel negyed nyolc van, és mit látok? Hogy a lányom egy szál miniszoknyában igyekszik lefelé a lépcsőn! Mégis hogy gondoltad ezt, ifjú hölgy? Hm? Hmmm? -üvöltötte az arcomba, nem kicsit leköpve közben.
-Neked is napsütéses szép jó reggelt -motyogtam- Oké, először is. Ez nem miniszoknya, hanem teljesen normális hossz. Meleg van, és nem járhatok mindig hosszú gatyában, apa! Ráadásul ki kell élvezni a vénasszyonyok nyarát, amíg tart. Aztán utána majd "normálisan" -rajzoltam idézőjelet a levegőbe- fogok öltözködni. Jesszus, min fogsz akkor sopánkodni -kérdeztem mintegy magamtól, miközben kinyitottam a hűtőt a tej után kutatva.
-Mit motyorogsz? Na gyerünk, most legyen nagy a szád!
-Tudod, épp azt akartam mondani, hogy keresned kéne télig mást, amin sopánkodhatsz, mert akkor már nem lesz igazán aktuális a szoknya... Na, mindegy is, majd mondasz még ilyeneket délután, ebben biztos vagyok -feszítettem tovább a húrt- Ja, és azt csak csendben megjegyezném, hogy most megüthetsz, mert nem érdekel. Csak mások szemében fogsz esni egy hatalmasat, ha megütsz egy kiskorút... Vagyis még kiskorú... Nem hiszem, hogy sokat kéne várni, és elhúzok innen, mert egyszerűen nem tudok tovább együtt élni egy ilyen... -mondtam volna valami igazán bántót, de abban a pillanatban hatalmas ütést éreztem a fejem jobb oldalán, amitől a konyha kövére zuhantam, a müzlistál ki a kezemből, a kezemet meg épp a fejem alá tudtam kapni, nehogy a fejem törjön össze. A müzlistál már nem volt ilyen szerencsés. Apám nem szólt semmit, csak nézett rám, de úgy, mint egy őrült. Vagy mit aki lekéste az utolsó (ezer) kezezést. Esetleg mindkettő. Mindegy. Egyszerre elnémultam, szó nélkül fogtam a táskámat, és kiviharzottam a házból. Asszem, az ajtót is becsaptam, nem tudom már, hogy mennyire, mert kábé a konyha és a bejárati ajtó között olyan zokogásroham jött rám, amit alig bírtam a udvarig bent tartani. Nem csoda, hogy Lucas úgy nézett rám, ahogy, el tudtam képzelni, hogy hogy nézhettem ki.
-Jézusom, mi történt veled? -kérdezte őszinte aggodalommal a hangjában. Ösztönösen gyorsabban mentem (már amennyire a könnyeimtől láttam), és tovább zokogtam, akkor is, amikor átölelt. Bár egy kicsit megnyugodtam, attól még mindig őrületesen fájt. És nem, nem csak a foltról beszélek a fejem bal oldalán...
-Nem... aka-ha-rok... beszé-hé-l-ni... ró-hó-laaa... -zokogtam a fejem a vállába fúrva.
-Pedig muszáj. Na. Gyere, ülj le -vezetett a kocsihoz, és érzésem szerint letett a hátsó ülésre- Mi ez a folt? És a pukli a másik oldalon? Miért vagy kiborulva, és... -kezdte, de megakadt. Nem hülye, azonnal levonta a következtetést- ...apád?
Válaszul csak bólogattam, de aztán rájöttem, hogy ez nem a legjobb ötlet, mert minden mozgatás nélkül is rettentően fáj a fejem.
-Oké, most azonnal megyünk az ügyeletre! Nem érdekel, hogy nem akarod, muszáj, oké? Aggódom miattad. Nagyon. Tessék, itt egy zsepi -nyújtotta oda a csomagot- Most pedig elmagyarázod, hogy mi folyik itt. Ezt apád csinálta?
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, percek vagy órák, a lényeg, hogy egyszer csak összeszedtem magam annyira, hogy el tudtam mondani az egészet. Persze Lucas tudott már az apa-sztoriról, de ennyire részletesen ő sem volt tisztában a helyzettel.
-Jézusom. Oké, most azonnal elmegyünk innen -taposott a gázba. Én időközben beültem az anyósülésre, és szipogva tovább magyaráztam Lucasnak arról, hogy mi is volt pontosan. Megemlítettem azt is, hogy enyhén flegma voltam, de szerintem ebben a helyzetben totál érthető. Lucas a pártomat fogta (nem elfogultságból. Na jó, talán egy kicsit :)
Bementünk az ügyeletre is, de ott se tudtak sok mindent mondani, csak azt, hogy jegeljük, és várjuk, hogy lemenjen a duzzanat. Nem kérdezték, hogy honnan szereztem a csini kis foltomat; ez, gyanítom, azért volt, mert Lucas beszélt az orvosokkal korábban. Gondolom, nem akart felidegesíteni, nehogy még jobban kiboruljak. Ez aranyos tőle. :) ♥
Ezután pedig következett a dilemma: hogy hova menjek. Előzőleg betelefonáltunk a titkárságra, hogy beteg vagyok, valamint a csajoknak is szóltam, hogy nem megyek ma suliba. Nem kérdezték, hogy miért, de ismerem őket, és tudom, hogy suli után az első dolguk lesz eljönni hozzám... Csak nem haza. Vagy mégis? Nem tudom. Ezt szóvá is tettem, amint elcsitult egy kicsit a fájdalom a fejemben.
-Jó. És most hova?
-Én is ezen gondolkozom. Az tuti, hogy haza nem mehetsz. Apád egy elvetemült barom, már bocs -nézett rám bocsánatkérően- Így nem maradt más, mint hogy... -kezdte, de egy rugóra jár az agyunk, rájöttem, hogy mit akar mondani. Vagyis azt hittem...
-... hogy átmenjek Laurenékhez egy időre.
-Mi? Nem. Úgy értettem, hogy hozzánk költözz egy időre. Vagyis nem hozzánk-hozzánk, mert anyám egy tipikus házisárkány, hanem a nővéremhez, ahol én is lakom egy ideje. Egy tök jó kis lakás egy sorházban elég messze a házatoktól, elég közel a sulihoz. Jó lesz?
-Figyelj, ez nagyon kedves tőled, de nem akarok a terhetekre lenni. Inkább hazamegyek és...
-Nem -mondta nyugodtan, mégis parancsolóan- Nem fogom hagyni, hogy visszamenj oda. Nem hagyhatom, hogy bajod essen. Nem bírnám ki... -mondta, mire totál elolvadtam -szokás szerint.
-Tudod -néztem mlyen a szemébe- Nem tudom, mi a rosszabb. Viselni apám ámokfutását, vagy hallgatni ezeket a hihetetlenül cuki monológokat, tudva, hogy úgyse tudok mit mondani rá -mosolyogtam el félig.
-Ajj, de kis hülye vagy, gyere már ide -húzott magához jobban. Ja, amúgy még a kórház parkolójában voltunk, amikor ez történt... :) -Na gyere, meg kell oldanunk ezt. Szóval. Most szépen hazaviszlek, összepakolunk neked pár cuccot, és elmegyünk a nővéremhez.
-De...
-Nincs de. Találkoztál már vele, ismer és bír téged, ne hülyülj már! Naaa -nézett rám nagy szemekkel.
-Oookééé, de csak mert ilyen szépen nézel -vigyorodtam el, mire megcsókolt. Khm. Hosszan. :) És akkor leesett (sokadszorra), hogy nem kicsit szerelmes vagyok... :) ♥ Na meg az is, hogy nagyon kell sietnem a pakolással, hogy minél előbb -ha csak közvetve is, de- összeköltözhessek a barátommal. OMG!!! :) ♥♥♥
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése