Sziasztok! :)
Mielőtt elkezdeném ezt a bejegyzést, mondom, hogy mostantól időpontok is lesznek az egyes jelenetek előtt, hogy ne kelljen minden napot külön írni. A napok nem lesznek megszámozva, csak az idő lesz feltüntetve.
-Admin
Stella háza, 19:40
-M... Mi? -meredtem Stellára, aki maga sem volt éppen a helyzet magaslatán. Teljesen összezuhant.
-A... A pizzériából jött haza... hazafelé, és... és... és... -ismételgette, mint egy beragadt lemezjátszó.
-De egyáltalán hogy és miért és... -rengeteg kérdésem lett volna, de inkább nem tettem fel őket, mert láttam, hogy S teljesen kiakadt, így nekem kell a legnyugodtabbnak lennem, és megnyugtatni őt, hogy legalább valami minimális infót kicsikarjak belőle- Oké, Stella, gyere, ülj le, jó?- próbálkoztam, mert tudtam, hogy nem lesz jobb neki, ha áll, és úgy esik össze- Figyelj, hol van Nate?
-Ne... Nem tudom... Talán dolgozik... És... -csuklott el a hangja újra.
-Oké, figyelj. Most ülj le ide -ültettem le a kanapéra-, és próbálj nagyokat, mélyeket lélegezni. Jó? Én addig főzök neked egy teát.
-Jó... A tea jó lesz, kö... köszi.
-Ne köszönd. Még ne.
Miután megfőztem a teát, láttam, hogy Stella jobban lett egy kicsit, vagyis már nem nagyon-nagyon sírt, csak pityergett, és sütött az arcáról, hogy rettenetesen megijedt.
-Nézd, Stella, itt a teád. Három kanál mézzel, ahogy szereted.
-Köszi -suttogta, de közben láttam, hogy meredten bámul egy pontot, és mereng valamin. Követtem a tekintetét, aztán fájdalmasan lehajtottam a fejem. Egy kiskori kép volt Lucasról. Nekem is hatalmas gombóc lett a torkomban, és úgy ítéltem meg, hogy ki kell robbantanom ebből az állapotból, mielőtt megint visszaesik a "zokogás-fázisba". Így arra jutottam, beszéltetem egy kicsit, hátha... De megelőzött- Tudod, Lucas utálja ezt a képet. Nem szereti a kiskori ömagát látni. Nem is tudom, miért, sose mondta, én meg nem firtattam. Viszont ismerem a testvéremet, tudom, hogy csak azért nem vette még le azt a képet a polcról, mert tudja, hogy én szeretem. Gondolom, te is tudod, hogy... Hatalmas szíve van, és... -telt meg újra a szeme könnyekkel.
-Nézd, nem kell folytatnod. És Lucasnak sem lesz jobb, ha rögtön gyászolni kezded. Mit mondott az orvos, be lehet menni hozzá?
-I... Igen, be lehet.
-Na látod. Majd bemegyünk hozzá holnap, és...
-Miért nem ma? -szakított félbe, és a teáját a dohányzóasztalra csapva ugrott fel.
-Azért -kezdtem lassan-, mert még biztos vagyok abban, hogy nem állsz készen arra, hogy lásd. Nate-et is hazahívjuk, nézünk valami filmet, megnyugszol, és holnap, amint lehet, bemegyük Lucashoz. Nem jobb ez így?
-De... De, igazad van. És... -kezdte, de a mondatát ajtócsukódás szakította félbe. -Megjöttem, emberek! Lucas, haver, nem hiszed el, kit láttam a... -mondta Nate, miközben levette a dzskijét, aztán amikor belépett a nappaliba, megakadt- Hol van Lucas?
-Öhm... Kórházban... Balesete volt... -kezdtem nyugodtan, vigyázva, nehogy Stella megint visszaessen- Viszont még nem mehetünk be hozzá, mert Stella... Khm... Kicsit érzékeny. -Óóó! -kapcsolt Nate, és hangnemet váltott- Öhm... Figyú, csajok, akkor én csinálok még turmixot, oké? És... nézzünk meg egy filmet, jó?
-Nekem tetszik az ötlet -kaptam el a fonalat. Minél inkább lekötjük S-t, annál kevesebbet gondol Lucasra- Stella?
-Jó, oké -motyogta- De ugye holnap bemegyünk a kórházba?
-Hát persze, szívem. Válasszatok valami filmet. Csajos is lehet, nekem megfelel -mosolygott ránk Nate.
-Figyú, Stella, szerintem válassz te valamit, én megyek és csinálok popcornt. Ha kérsz még valamit, csak szólj, oké?
-Jó, persze. És Vic! -szólt utánam- Köszi -mosolyodott el halványan, és a jelenlegi helyzetet tekintve ez hatalmas erőfeszítés lehetett neki. Ezt értékeltem. Komolyan.
Két óra múlva, úton az Eachwood Klinika felé
Stella végre elaludt, Nate pedig vállalta, hogy vigyáz rá, amíg én bemegyek Lucashoz. Tudom, lehet, hogy nem kéne, és bánt is, hogy hazudnom kell Stellának, de muszáj látnom őt, és legalább egy csöppnyi erőt és hitet adni neki. Éreznie kell, hogy törődnek vele, és erre a célra nem épp Stellát kéne "bevetni", mert nem hiszem, hogy bárkinek jót tenne. Tehát be kell mennem hozzá, viszont addig is meg kell erősödnöm lélekben, mert nem biztos, hogy tartani tudom magam. Beszéltem már az orvossal, aki azt mondta, hogy még nagyon kába, de már felébredt pár percre. Nem tudom, mire számítsak, és rettenetesen aggódom. Az orvos, Mr. Garrowan azt mondta, már stabil Lucas állapota, de még semmi nem biztos, úgyhogy egyedül menjek. Nem tudom, mit várjak az egésztől, de abban biztos vagok, hogy előbb kell látnom Lucast, mint hogy Stel látná, mert akkor nagyjából tudni fogom a helyzet komolyságát.
Eachwood Klinika, 22:00
Lucas kórtermének ajtaját bámulom már vagy tíz perce, mégsem merek bemenni. Dr. Garrowan mondta, hogy ébren van, és maradhatok, ameddig szólnak. Épp ezért nem tudom, hogy miért habozok. Ismerem magam, így tudom, hogy hamar, csírájában kell elfojtanom a paráimat, mielőtt teljesen beidilizek tőlük. Szóval vettem egy mély levegőt, és benyitottam. Lucas egyedül volt a kórteremben, aminek örültem, mert eléggé feszélyezve éreztem volna magam. A szoba bal oldalán volt Lucas ágya, ő maga amúgy az ablak felé nézett, de az ajtó hangjára felém fordult, és amint meglátott, fáradt mosoly áradt szét az arcán. A mosolya fáradt volt ugyan, halvány és erőtlen, de nekem ott és akkor mindennél többet jelentett.
-Szia, édes -mosolyodtam el- Hogy vagy?
-Hihetetlen. Hihetetlen vagy, tudod? -nézett a szemembe folyamatosan. Én közben odaértem az ágyához, leültem mellé, és megfogtam a kezét.
-Köszönöm, de... Miért is vagyok hihetetlen?
-Mert most, az éjszaka közepén, egy merev kórházban, egy ilyen borzalom után is képes vagy mosolyogva bejönni ide, mintha minden rendben lenne. Ez olyan dolog, amit nagyon kevesen tudnak. A nővéremnek biztosan nem menne... Apropó, hogy viselte?
-Hátt... Nem lesz zökkenőmentes, de szerintem fel fogja dolgozni. Az egyik legerősebb ember, akit ismerek. Csak stresszhelyzetben... Jó, hogy ott van neki Nate meg te is... Vagyis te már nem... -csuklott el a hangom
-Hé, hé, figyelj -emelte fel az államat- Nincs semmi baj, nem haltam meg.
-De akármi történhetett volna! Mit gondoltál, mit csinálsz? Hm? Komolyan... -kezdtem majdnem kiabálni, de aztán észrevettem magamat- Jaj. Ne haragudj, rettenetesen sajnálom, csak... nagyon megijedtem, tudod? És nem csak én, hanem Stella és Nate is, és... -sírtam el magam ténylegesen.
-Jaj, hallod, ne csináld ezt, oké? Utálom az ilyet, tudod nagyon jól. Nincs is komoly bajom, és tudod, hogy volt a dolog? Egyáltalán nem ittam, hallod? Semennyit sem. Mentem hazafelé, és kábé 10 percre voltam a háztól, amikor kijött az útra elém egy hatalmas fekete kocsi, aztán amint belementem, továbbhajtott. Mintha semmi sem történt volna. És senki nem látta, én is csak épp addig voltam ébren, amíg láttam, hogy elhajtott a kocsi. -Jesszusom! És lett maradandó bajod, vagy...?
-A lábam tört el, de azon kívül semmi komoly, csak zúzódások.
-De... De mi lesz akkor a kosarazással... Az álmoddal...
-Figyelj, ez rutinműtét lesz, addig pihenek, utána is, aztán majd meglátjuk. A kocsim totálkáros, azt is meg kell szereltetni valamiből, úgyhogy dolgoznom kell valamit mankóval... -Figyelj, holnap visszajövök Stelláékkal, hidd el, nem lesz jó, ha ezt megtudja. Nagyon-nagyon szeretünk téged mindannyian, de S az egyetlen, aki úgy szeret téged, ahogyan én sem tudlak soha -szerencsénkre -kacsintottam rá- Úgy, mint egy testvért, abból is a legjobban szeret téged az egész univerzumban. Az egyik legjobb ember, akit ismerek. És úgy kell tudni előadni a sztorit, hogy ne akadjon ki nagyon. Oké?
-Persze. Nagyon-nagyon köszönöm, hogy vigyázol rá. Most neked és Nate-nek kell tartania benne a lelket, máskülönben összeomlik. Kérlek, vigyázz rá nagyon. A műtét a napokban lesz, utána nem sokkal hazamehetek.
-Jó. Nagyon fogsz hiányozni, tudod? De mindennal bejövök hozzád, oki?
-Semmire nem vágyom jobban. Stellnek nem kell mindig itt lennie, szociálisan érzékeny, nem nagyon bírja az ilyen helyeket...
-Mindent megteszek, amit tudok. Figyi, beférek még melléd abba az ágyba? -Nem hiszem -nevetett nagyot Lucas.
-Francba. Akkor el kell mennem, amikor... -kezdtem, amikor belépett az egyik korábban látott nővér.
-Vége a látogatási időnek.
-Jaj, neee! Kérem, csak még két percet adjon!
-Jó, jó. Szerencsétek, hogy én is voltam tini... -mosolygott ránk, majd kiment.
-Oké, két perc. Asszem... -kezdtem, de Lucas hirtelen felém hajolt és megcsókolt. Mindent belesűrítettünk ebbe: hogy mennyire félek, hogy neki mennyire fáj, és hogy mennyire meg vagyunk rémülve. Ennek a hirtelen boldogságnak a nővérke nagyon nem várt hangja vetett véget.
-Jól van, fiatalok, ennyi volt a maximum. Kishölgy, ha nem akarja, higy bezárják...
-Várjon, lehet olyat? -csillant fel a szemem.
-Neeem -kiáltották egyszerre mindketten, mire mindhárman elnevettük magunkat.
-Vigyázz magadra, Stellára meg főképpen! Rendben? -nézett fel rám Lucas.
-Persze. Holnap reggel jövünk. Szia -nyomtam egy puszit az arcára.
Mosolyogva léptem ki a kórteremből és nyomtam meg a lift gombját, amikor az hirtelen kinyílt, és szembetaláltam magam... anyukámmal. Várjunk, MIII???
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése