Valahol Los Angeles környékén, 23:45
Sötét, levegőtlen helyen ébredtem. Tavalyelőtt nyárra sikerült beiktatnom egy önvédelmi- és elsősegélytanfolyamot, így azonnal felültem, és megnéztem, hogy mindenem ép-e. Szerencsére nem voltak vészes sérüléseim, csak pár zúzódás -mondjuk, csak ennyit láttam a halvány fényben, ami tőlem kb. 10 méterre, a szoba másik felében, egy ajtó alatt derengett. Ebből tudtam, hogy legalább valami civilizált helyen vagyok. Meg volt kötözve kezem-lábam, számon ragasztószalag. Nem tudtam, mit tehetnék, így körbenéztem. Kisméretű szoba volt, és ahogy én láttam, semmi nem volt benne rajtam kívül. A szemem épp kezdett hozzászokni a félhomályhoz, amikor felkattant a villany, és az erős fénytől hunyorogva megláttam... apámat. Azt hittem egy pillanatra, hogy talán megmenteni jött, de aztán megláttam az övében a kést meg egy pisztolyt, és rögtön leesett. Apám zárt be ide. Ez egy másodperc alatt zajlott le, majd apa beszélni kezdett.
-Lám-lám, ki került most nagy kalamajkába, hmmm? -kérdezte gúnyosan, elnyújtva a mondat végét, mire én a lehető legdühösebben néztem rá, és elkezdtem hümmögni, megpróbálva a lehetetlent, vagyis azt, hogy meghassam a beteg, sötét lelkét. Hát, nem jött össze.
-Ó, hogy mi ez az egész? Elmondom én neked. Tudod, mindig bökte a csőröm, hogy nem fiú lettél, de ezt, gondolom, tudod anyádtól. Ó, hogy enné meg a bús p***a azt a büdös r*bancot! Igen, jól hallottad. Anyád úgy örült neked, istenem, de mennyire! Csakhogy én nem. Tudtam, hogy el fogod nyomni az testvéredet, akármilyen nemű lesz is, előre tudtam! És beigazolódott: mindenben jobb voltál, mint ő -tette a háta mögé összekulcsolt kezeit, és elkezdett járkálni, direkt megmutatva övébe dugott fegyvereit. Én teljesen bepánikoltam, fogalmam sem volt, hogy kijutok-e onnan valaha. És akkor bevillant. A telefonom! A hátsó zsebemben volt, éreztem! Jobb is, hogy hátra volt kötve a kezem, mert feltűnésmentesen kivehettem. Kitapogattam a képernyőt, berajzoltam a kódot, majd amikor berezzent, jelezve, hogy a zár kinyílt, nagyon igyekeztem összpontosítani a gyorshívómra. Mivel ismerem apámat, mint a rossz pénzt, tudtam, hogy csacsogni fog a zseniális tervéről, amit -reményeim szerint- más is hall majd a telefonomon keresztül. Szóval beütöttem a négyest, vagyis Laurent, ahogy tudtam. Reménykedtem, hogy sikerül. Arra eszméltem fel, hogy apa elkiáltja magát:
-...és ez még semmi volt, mert amikor téged felvettek a Wimbledonba, Matty pedig csak a Morgensternbe, a második legjobb területi iskolába jutott be, végérvényesen legyőzted! Most meg már a haverjaid cipelik ide-oda az öcsédet? Hogy gondolod ezt, ifjú hölgy? Most nyilván azon gondolkodsz: apuci miért hozott ide? Hol vagyok? -imitált lányos, affektálós hangot- Hát, jó, ha tudod: nem vagyunk messze Hollywoodtól, így simán bejöhet egy filmstúdió felvenni, ahogy megkínozlak azért, amiket csináltál! Hogy hol vagyunk? A Wilberline raktárházban. Elhagyatott hely, senki sem segíthet rajtad! Hogy miért csinálom ezt? Hogy miért mondom el? Azért, kisszívem, mert úgyis mindegy, véged van! Alig várom, hogy lássam a sírfeliratodat; Victoria Milton, elhunyt november közepén, a Wilberline raktárházban, a harmadik emeleten. R.I.P. De szép is lesz -merengett el. Én pedig ezt az időt véltem a legalkalmasabbnak a hívás megszakítására. Most újra tárcsáztam: a kettest, vagyis apát. Hogy miért? Hogy elvonjam a figyelmét. Hogy hogyan? Le van titkosítva a számom. ;) -Hopp, csörgök. Halló? -vette fel. És akkor visszahallotta a saját hangját, csak fojtottabban, mivel a hátamhoz szorítottam a készüléket, befogva a mikrofont. -Van valaki odakint? -kiáltott ki az ajtón. Nem valami okos, ha alkohollal találkozik... Elérkezett az idő a meneküléshez. Tudtam, hogy nem sok az időm, de már jártam erre. Tudtam, hogy a raktár bejáratától jobbra lehet hazafelé menni. Szóval ha elég gyorsan futok... Akár össze is jöhet. Gyorsan felálltam, a mobilomat visszatettem a zsebembe, majd kisurrantam az ajtón. Apa épp a T alakú folyosó bal oldalát fikszírozta, én a jobb oldalon haladtam, közvetlenül a fal mellett. Millimétereken múlott, hogy nem vett észre, de az első kört megúsztam. Mivel apám nem teljesen volt magánál, nem kötötte meg rendesen a csomókat a madzagokon, így azok hamar kibomlottak. Könnyebben haladtam, és közben hívtam a 911-et.
-911, miben segíthetek?
-H... Halló -ziháltam suttogva, mikor kellő távolságra értem, pontosabban egy lépcsőházhoz, aminél egy tábla a kijáratot mutatta. Végre!- Los Angelesben vagyok, a Wilberline raktárháznál. A pontos címet nem tudom, de itt az apám, aki alkoholt is fogyasztott, és itt tartott fogva. Kérem, siessenek! -vágtam ki az ajtót a szabadsághoz- a nevem Victoria Milton, a telefonszámom... -diktáltam be. Aztán kértek még pár infót, majd hallottam, hogy riasztják a rendőröket.
-Rendben. Kérem, nyugodjon meg. Sikerült kijutnia?
-Igen, az épület előtt vagyok, de csak másodperceim vannak. Mit tegyek?
-Kezdjen el futni. Van sérülése?
-Horzsolások.
-Jó, akkor fusson el minél messzebb, amennyire csak tud. A rendőrség már úton van. Kérem, őrizze meg a nyugalmát, eddig remekül csinálta. Most hol van?
-Azt... hiszem... észak felé... megyek... -lihegtem- Voltam... már erre... hazafelé megyek... És telefonról értesítettem... egy barátnőmet, akivel... útközben... találkozunk majd.
-Remek, jól megszervezte. Az apja elhagyta már a raktár területét? -kérdezte, miközben hallottam, hogy ki vagyok hangosítva. Hátranéztem, de nem láttam apát.
-Nem... Nem hiszem.
-Jó. Tárcsázza, akit kell, úton a segítség!
-Köszönöm... Viszhall -tettem le, majd hívtam Laurent megint.
-Szia, L. Megkaptad a hívást?
-Igen, jesszusom, V, jól vagy? Vagyis...
-Nem, értem, mire gondolsz. Horzsolásaim vannak, apámat nem látom, a 911 már értesítve. Te hol vagy?
-Azta. Ügyes vagy. Én sem vagyok messze... Várj, látlak! -tette le. Kiugrott a kocsiból, megölelt, majd azonnal be is pattantunk a kocsiba, ahol a többiek is ott voltak. Mindent elmeséltem nekik, Bridgittel elbeszélgettem Jamesről, és lenyugodott, bocsánatot kért; én pedig megadtam neki az esélyt, hogy maga döntsön az ügyben. Visszamentünk a raktárhoz, ahol szerencsére ott voltak a mentők, a rendőrség, és anyu meg Matty is. Nem mondtak semmit, csak sírva megöleltek. Ettől persze én is elsírtam magam, és a csajokkal együtt összeölelkeztünk.
A kórház felé, 13:35
A tegnap történtek mindenkit mélyen megráztak, de viszonylag jól kezelték a dolgot. Anya sírdogál, Matty meg van ijedve, nem érti a dolgokat. A csajok próbálnak megnyugtatni, és fordítva. Lucas még mindig a kórházban, nemsokára megyek meglátogatni. Stell meg Nate mindig bemennek hozzá, de kértem, hogy a tegnapiakról ne beszéljenek vele. A lányok nálam aludtak, mert úgy éreztük, így a legbiztonságosabb. Fő az összetartás. :) <3 Apámról nem tudni semmit, a hírek meg a napilapok tele vannak az üggyel, a rendőrök elkapták, de ezt tudtuk előre. Nem tudom, mi lesz vele, mert nem vagyok jogász, viszont apa az, de a reményekkel ellentétben nem számolta ki jól az akciót, ugyanis bevitték a rendőrségre. Jogászhoz képest elég nagy lebőgés lesz... Irónikus, nem? :) Szóval épp Lucashoz mentem. Sikerült eltakarnom a sebeimet, mert az enyhe idő miatt hosszú farmert, barna bokacsizmát, piros-narancssárga topot és vékony, bézses pulcsit vettem fel arany ékszerekkel. Tehát szinte "rutinosan" haladtam Lucas kórterméig.
-Szia, kis betegem. Hogy vagy? -köszöntem neki mosolyogva, amikor láttam, hogy ébren van.
-Szia cicám! -adott egy puszit- Mi újság? -látszott rajta, hogy eléggé unatkozik, de volt már annyira jól, és persze bíztam benne annyira, hogy elmondjam neki az igazat a tegnapról.
-Hát... Az a helyzet, hogy... Ne ijedj meg, de... Tegnap apám elrabolt.
-Hogy mi?! -ült fel teljesen. Megszorítottam a kezét, és elmeséltem neki az egészet. Rettenetesen megijedt, és azon vettem észre magam, hogy a sztori végére érek, és az ölében pityergek. Nem tagadom, nagyon megviseltek a történtek, és felejteni akarok. Az egészet kiverni a fejemből, csak a jövőre koncentrálni, és soha meg nem állni! Bízom benne, hogy az apám nem lesz benne ebben a jövőben, viszont boldogan együtt lesz benne anya, Matty, a csajok, Lucas, és mindenki, aki nekik fontos. Mert csak velük teljes az életem. Nem tudom, mi lenne velem nélkülük... :) <3 <3 <3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése