25. Love is in the air...

Felébredtem. Még sötét volt, és ahogy ránéztem a rádiós vekkeremre, fájdalmasan felnyögtem, mert lilán világítva (nem pirosan, tényleg lilán; anya hozta Franciaországból, amikor a párizsi divathét gazdasági ügyeinél segédkezett :)) mutatta, hogy hajnali fél három van. Nem aludtam nyugodtan, végig álmodtam, az is rémálom volt: a suliba mentem, és az út mentén maszkos, fényképezőgépes és távcsöves emberek bámultak rám a bokrok, házak és fák mögül, én meg semmit se tudtam tenni ellenük, hiába próbáltam leütni őket, meg se mozdultak; amikor meg le akartam húzni egyikük maszkját, csak egy elmosódott folt volt az arca helyén. Izzadtan, remegve ültem az ágyamban, és folyamatosan attól rettegtem, hogy ha csak rosszul veszem a levegőt, azonnal felhasználja ellenem az a bizonyos "NoName".
Aztán végiggondoltam ezt az egészet. Csak azért rettegek konkrétan megmozdulni is, mert valami pedofil ember írt nekem egy e-mailt? Az most mindegy, hogy mi volt abban a mailben, az fontosabb, hogy én nem ilyen vagyok! Hagyom, hogy megfélemlìtsenek? Nem! Elfelejtem ezt az egészet? Igen! Élvezem az életet? Persze! Ezekkel a gondolatokkal feltöltődve mentem ki a mosdóba és szedtem össze magam egy kicsit, aztán visszafeküdtem; és ezúttal végre tudtam rendesen aludni.
Reggelre sem rendült meg az önbizalmam, amíg sminkeltem és felöltöztem (farmer, barna bokacsizma, fehér alapon sokszínű, virágmintás póló, néhány kiegészítő, a nude bőrdzsekimet pedig a karomra tettem), még dúdolgattam is. Bepakoltam a táskámba, és már indultam is lefelé. A többiek már mind lent voltak, és az étkezőasztalnál ülve beszélgettek (vagyis inkább kiabáltak) valami űrlényes sorozat posztereiről. Én csak abban a pillanatban csöppentem bele az egészbe, mégis hiába akartam csendben összeszedni a reggelim "kellékeit" (pirítós, friss tejeskávé, camambert és szőlő), hogy aztán valami nyugisabb helyen fogyasszam el azt, mielőtt kislisszolhattam volna a konyhából, a vita résztvevői észrevették, hogy ott vagyok, és felém fordulva, egyszerre kezdtek magyarázni nekem, hogy én (!!!) tegyek igazságot. Próbáltam magamban összegezni a sztorit, ami amúgy a következő volt: az öcsém valami agyament sorozat plakátjait akarta volna a szobájába, viszont anyáék autós, állatos és videojátékos (apa kiharcolt ennyit anyánál, aki amúgy semmi "durvát" nem akart Matty szobájába) poszterekkel dekorálták ki az egészet, ami persze a kis szörnyimádónak egyáltalán nem tetszett. Apa pártatlan volt, ő azt képviselte, amit én is mondtam anyának:
-Figyelj, anya, szerintem se jó ötlet valami taszító szörnyekkel kiplakátolni a szobát, de azért egy-két, nem durva kép még belefér, nem? -néztem rá halványan mosolyogva. Anyukám végiggondolta, amit mondtam, és kissé megenyhült arccal azt mondta:
-Jó, de előtte kérdezz meg engem vagy apádat is. Vagyis... -torpant meg egy pillanatra, végiggondolva, hogy mennyi a sansz rá, hogy apa engedne valami ízléstelen, totál undi posztert feltenni az öcsém falára. Vagy a sajátjára, akár. Nos. Khm. Rájöhetett arra, hogy elég nagy, így inkább javította magát :D- Szóval beszéld meg velem. -Éljen a helyesbítés. xD
Reggeli után gyorsan fogat mostam, majd mielőtt kiléptem volna az ajtón, még egyszer rámosolyogtam a tükörképemre. Csak azért is elfelejtem az egészet!
Ééés pár másodperc múlva tényleg elfelejtettem mindent, ugyanis Lucas állt a kocsijának támaszkodva a háztól a járdáig vezető, kikövezett út túloldalán. És hát... Wow. Csak wow. :) Nagy nehezen megmozdítottam a lábamat, odasétáltam hozzá, és rámosolyogtam:
-Jóóó reggelt!
-Neked is... Nagyon jó kedve van ma reggel valakinek -jegyezte meg, mire csak mosolyogva megvontam a vállam.
-Egyszerűen ilyen a hangulatom. Nehéz volt felkelni? -kérdeztem témát váltva.
-Egy kicsit. Nehéz visszaállni, tudod, a nyáron végig európai körutazáson voltam a családommal. Egy nővérem és egy öcsém van.
-Hű. Ezt nem is tudtam.
-Mármint melyiket? -kérdezte bujkáló mosollyal, és kinyitotta nekem a kocsiajtót, merthogy szokás szerint megfeletkeztem mindenről, amikor a közelemben volt. :)
-Ó, köszi. Szóval, úgy értem, egyiket se tudtam.
-Most már tudod -nevetett fel, mire én is elvigyorodtam.
-Igen. És milyen volt Európa? Régebben én is jártam ott, de az már legalább négy-öt éve volt...
-Hú. Hát, hosszú volt, de minden percét élveztem. Először... -itt Lucas folytatta volna a mondatot, viszont félbehagyta, mert valaki utánunk kiáltozott. Én egyből felismertem a hangot, és magamban szitkozódva fordultam... Chinthy felé. A francba!!!
-Ööö... Szia, Chinthy! Hogyhogy itt...?
-Jaj, hát, tudjátok, csak a reggeli futást végeztem... -na persze. Full sminkben, magassarkúban? Na mindegy.
-Ahha. Öhm... Lenne kedved csarlakozni?
-Hát, ha már így összefutottunk... Szó szerint -vihogott fel (de úgy, mint egy ló; valószínüleg ezt Lucas is észrevette, mert elég fájdalmasan nézett rám, afféle "most ezt muszáááj?"-pillantással, mire én csak elhúztam a számat). Eközben Chinthi is beért minket, kecsesen (?) beszállt, és igen. Egész úton magyarázott Lucasnak mindenféléről, engem meg közben figyelembe se vett. Na, szépen vagyunk, mondhatom. Amikor végre a sulihoz értünk, viháncolva, a haját dobálva köszönte meg a fuvart, és odatipegett a többiekhez, akik már várták. Lauren nekem is intett, így mennem kellett. Nem akartam elveszíteni a barátságukat, viszont Lucasszal is akartam volna beszélni. Ahh, ez még a 22-es csapdájánál is rosszabb! De végülis úgy döntöttem, hogy rendesen elköszönök Lucastól, elvégre velem lett volna 10 perces "randija", ráadásul még Chinthit is elviseltem valahogy. -Jaj, ne haragudj Chinthi miatt, nem tudtam, hogy jön, egyszerűen csak... -kezdtem magyarázkodni, de Lucas belém fojtotta a szót -nem is akárhogy! :)- egy puszival (!!!).  Én próbáltam elnyelni a vigyorom, és újra nekifutottam -Szóval akkor nincs harag?
-Dehogy, nem tudtál róla -mosolygott rám.
-Oké, kösz. És szerintem a kis "akciód" miatt tuti nem akar többé velünk jönni -vigyorodtam el.
-Mennyire akarjuk pluszban féltékennyé tenni? -kérdezte bujkáló vigyorral.
-Hát... Annyira, hogy leszálljon rólad... -kezdtem, mire befejezte a mondatomat -nem pont úgy, ahogy terveztem, de... :)
-... és felfogja, hogy veled járok -jelentette ki vigyorogva -Persze csak ha neked is oké, mert ha nem... -ezúttal én fojottam belé a szót, merthogy megcsókoltam. A száján. Nem tudom, honnan volt ennyi bátorságom, de... :)
-Hazaviszel suli után, vagy...?
-Visszajövök érted edzés után -mosolygott rám.
-Oké. Szia -álltam lábujjhegyre, és adtam egy puszit a szájára, majd mosolyogva odamentem a lányokhoz, akik... Akik már csak hárman voltak négy helyett. Lauren, Bridgit és Christine nézett rám, arcukon váltakoztak az érzelmek: öröm, zavartság, egy kis harag...
-Chinthi? -kérdeztem félve.
-Szerencsére a puszi után berohant a suliba. Mi volt ez?! -kérdezte Bridgit.
-Hát, az, aminek látszott. Úgy néz ki, járunk -vigyorogtam- Nézzétek, Lucas sokat jelent nekem, de ha Chinthi emiatt megutál... Hát, nem tudom... Ha Lucast nem érdekli, sajnálom, de felfoghatná, hogy keressen mást, valaki olyat, aki tényleg érdeklődik iránta.
-Igazad van, Vic, viszont nem tudom, hogy Chinthi mit fog ehhez szólni... De tudd, hogy melletted állunk, mert mindig is tudtuk, hogy Chinthi viselkedése enyhén beteges, és ha boldog leszel Lucasszal, talán Chinthi is lemond róla. Csak idő kell neki -mosolygott rám halványan Lauren.
-Köszönöm, csajok -néztem végig rajtuk egyesével, aztán megakadt a szemem Christine-en, aki a szemét törölgette -Mi a baj, C?
-Jáj, semmi, csak ooolyan cukiiik vagytok együtt Lucassal! -nevetett fel a könnyein át -Drukkolok nektek nagyon!
-Jaaj, de szeretlek titeket! -öleltük meg egymást mind a négyen. Chris válla fölött pedig elkaptam Lucas mosolygós pillantását, amitől hatalmasat dobbamt a szívem. Tudom, hogy nehéz lesz meggyőzni Chinthit, de én készen állok rá. Ebben biztos vagyok.