Nos. Már nagyon régen nem írtam, mert, ugye, a blogomat mindig este írtam, csakhogy év végére olyannyira kemény volt a suli, hogy a hétvégéket kivéve -amikor kipihentem az aktuális hetet- szinte minden este csak eldőltem, mint egy fa. Meg persze új címre is költöztettem a blogomat, de akinek újdonság a sztorim, és/vagy meg akarja nézni a régebbi bejegyzéseket, annak itt a korábbi bloglink: http://meandthehighschool.blogger.hu/ . De legalább pár fontos dolgot lejegyzeteltem két-háromnaponta, és gondoltam, hogy ha most, a családi nyaralás alatt nincs semmi különösebb dolgom (azon kívül, hogy jól érezzem magam, persze :)), akár be is pótolhatnám azokat a dolgokat, amiket nem írtam le.
Ugye, a pomponcsapat válogatójának kellős közepén hagytam abba, de talán ez jó kis hangulatfokozó volt. ;) Tehát, az volt az utolsó mondat, hogy: Besétáltak a terembe, lazán körbenéztek, majd az egyik lány előrelépett -nyilván ő volt a csapatkapitány... Még élvezte pár másodpercig, hogy mindenki rá figyel, lubickolt az emberek feszült pillantásaiban, azzal a boldog nyugalommal, miszerint "ezek a lúzerek semmit se tudnak, bezzeg én...!", majd halkan, hogy szinte nem is hallottuk, megköszörülte a torkát, és végre megszólalt:
-Sziasztok,örülök, hogy idén is ennyien eljöttetek a wimbledoni pomponválogatásra. A csapatkapitány vagyok, Kate Machintos, néhányatok jövőbeli csapatkapitánya. Ők itt mellettem Josh Brendall -mutatott a balján álló, kicsit előrelépő, majd meghajló, kigyúrt srácra- és Tiffany Weagan -intett a jobbján lévő lány felé, aki, hogy is mondjam... Kísértetiesen hasonlított Kate-hez. Mindkettőjüknél magas, vékony, nyúlánk alkat, váll alattig érő, dús, (természetes) szőke hajkorona, piros-fehér, a suli kabalaállatával ellátott pomponos egyenruha, hófehér edzőcipő-, ők segítenek majd nekem az új csapattagok kiválasztásánál. Na most, minden évben az elballagott, végzős pomponosok helyett választunk újakat. Ez a szám idén 5 fő, és vagytok rá... -pillantott bele a kezében tartott jegyzettömbbe- majdnem ötvenen. Tehát, az elmúlt évektől eltérően nem egy-, hanem kétfordulós lesz a verseny. Először mindenki kap pár percet, hogy összehozzon egy rövid koreográfiát, amire amúgy nem lesz nagy szükség, mert mi is megszabhatjuk, hogy melyik gyakorlatot kell megcsinálnotok. Aztán következik a szóbeli rész, amikor felmérjük, kinek van elég IQ-ja a keményebb gyakorlatok elsajátításához. Van kérdés? -nézett körbe a termen, és amikor senki sem jelentkezett, bólintott egyet, és leült a kirakott asztalhoz, a középső székre (természetesen; hova máshova is ülhetett volna? :D), és tanácskozni kezdett a többiekkel, akik szintén leültek. Pár perc után elkezdte egymás után szólongatni az embereket, akiknek a "közönség" előtt kellett bizonyítaniuk, mutatván, hogy nem lámpalázasak. Mikor kimondta a nevemet, egy pillanatra lefagytam, majd elindultam az asztal felé. A fejemben próbáltam rendbe rakni a koreográfiát (amire egyébként felkészültem), majd megálltam az asztaltól kb. fél méterre. Kérdeztek pár dolgot, pl.: "mikor jöttél Los Angelesbe?" "van tapasztalatod?", stb., majd pedig Kate mondta, hogy csináljak különböző ugrásokat, forgásokat, szaltókat, cigánykerekeket, bukfenceket, sőt, a gerendán is kellett egy kicsit gyakorlatoznom. Közben persze folyamatosan jegyzeteltek, ami kicsit frusztrált, mert Kate-en kívül senki nem szólalt meg, ő is csak a gyakorlatokat ismertette pár szóban.
-Rendben, köszönjük. Következő! -szólította az utánam következő srácot.
Az adrenalintól kicsit felspannolva mentem vissza a helyemre, és lehuppantam a tatamira. Örültem, hogy túl vagyok rajta. Tényleg. Komolyan. :)
Már csak Christine -ért kellett aggódnom, akit még nem szólítottak, és nagyon izgult...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése